Shane

Ha egy amerikai film címében személynév szerepel, szinte biztos, hogy a magát rendkívül leleményesnek gondoló magyar fordító csalárd módon megváltoztatja az eredetit (így lett a Pattonből magyarul A tábornok, a Barton Finkből pedig Hollywoodi lidércnyomás, hogy csak két példát említsünk). Nagy kár, hogy az 1953-as amerikai western, a Shane sem kerülhette el a magyar keresztség eme bornírt gyakorlatát. Hiszen az eredeti cím rendkívül találó. Lehet, hogy a főhős valóban "idegen a vadnyugaton", vagy legalábbis a vadnyugat azon részén, ahol a történet játszódik, de az őt befogadó család számára ő Shane (e tulajdonnév szerepe központi, rendesen el is koptatják), a mély tisztelet övezte, sőt glorifikált magányos harcos, akit a házaspár élénk fantáziájú kisfia egyenesen mennybe meneszt. Az egész film egyetlen kétórássá duzzasztott szerenád a western-indiviuumhoz és a köré szőtt konzervatív ideológiához.

Sokáig tűnődtem rajta, hogy miért is tetszik nekem-ez a film. Aztán végül megvilágosodtam: a Shane a '80-as évekbeli neokonzervatív akciófilmek előképe. Tartópillére ugyanaz a végletekig csupaszított és ostobácska világkép, mely a Rambo-opusokat vagy az Ütközetben eltűnt-szériát is nagyban meghatározta. Az ilyesmi pedig valószínűleg máig megdobogtatja a kőkonzervatív ideák iránt fogékony republikánus szavazók szívét. Az én elfogultságom oka, hogy rokonszenvesnek találom az efféle naivitásból sugárzó gyermeteg bájt. A történetséma nem rejt magában blikkfangokat: a címszereplő vándor - akinek múltja homályba burkolózik - összecsiszolódik egy tisztességes farmercsaláddal, akik némi házimunkáért cserébe ellátást biztosítanak számára. Az idillt azonban felborítják a helyi oligarcha csatlósai, akik terrorizálni kezdik a Shane-t elszállásoló családot és a többi környékbeli telepest. Hősünk számára nincs más megoldás: ki kell állnia a zsarnokok ellen, és meg kell mentenie a biztos pusztulástól a becsületes kisembereket.

Ami Shane és a '80-as évek akcióhősei viszonyát illeti, csak egyetlen, de annál lényegesebb összefüggésre szeretném felhívni a figyelmet. Érdemes megfigyelni, hogy a főhős egyetlen nőkarakterrel sem bonyolódik szerelmi viszonyba. A film szemérmesen sejteti, hogy esetleg románc alakulhatna közte és a családanya, Marian (Jean Arthur ötvenévesen játszotta el a szerepet!) között, de Shane nem mérlegeli komolyan ennek lehetőségét, mert túl becsületes ahhoz, hogy elszeresse bajtársa feleségét. Ha kicsit szabadon engedjük képzeletünket, akár azt is mondhatjuk, hogy a hős aszexuális. És voltaképpen ez a fajta voluntarizmus a Rambo- vagy Schwarzenegger-féle hősöknek ugyanúgy elemi tartozéka: sokszor ezek a kőkemény izomhegyek is kínosan ügyeltek arra, hogy egyáltalán ne, vagy csak egy-egy jelentéktelen mozzanat erejéig bonyolódjanak intim viszonyba az ellenkező nemmel. Hiszen ha elköteleződnének egy-egy nő mellett, ha gyengéd érzelmekre ragadtatnák magukat, sérülne tökéletes maszkulinitásuk, azaz a könyörtelen alfahím imágója és ráadásul még társadalmi missziójukat sem tudnák beteljesíteni. (Egyébként Shane-t szinte teljesen úgy isteníti a Starrett-kölyök, ahogy Rambót ajnározza az afgán kisfiú az örökbecsű széria harmadik epizódjában.) 

Bármennyire is idealizálja a film a telepeseket, azt nem lehet elmondani róla, hogy az antagonistája is szimplán egydimenziós volna. Találunk egy jelenetet, melyben a gonosz oligarcha, Ryker kifejti, miért nem szívleli a nyavalyás földfoglalókat: ezt a területet annak idején ő maga szelídítette meg, kínkeserves harcok árán űzte ki belőle az indiánokat, s most úgy érzi, a farmerek kisajátításai miatt élete munkája vész kárba. Ha nem is tudunk azonosulni ezzel az érveléssel, legalább árnyaltabb igazolási kísérletet láthatunk az egyébként kapzsi kiskirálytól. Egyébként ha már a negatív hősöknél tartunk, Jack Palance néhány jelenet erejéig felbukkanó, de annál veszedelmesebb bérgyilkosa tökéletesre sikerült portré. Gyűlöletes, de ugyanakkor, bizarr módon, tiszteletet is ébresztő figura: elég ha belép valahová, érezzük, hogy itt most bizony félni kell. Talán túlzásnak tűnik, de meggyőződésem, hogy a szereposztás legerősebb pontja maga Palance. 

Stevens eredetileg Montgomery Cliftet szemelte ki Shane, William Holdent pedig Starrett szerepére, ám egyik színész sem ért rá. A rendező tanácstalanságában megkérdezte az egyik stúdiófejest, hogy mely színészek elérhetőek. Kapott egy listát, amelyet végigböngészve állítólag három perc (!) alatt osztotta ki a főszerepeket. Így lett Ladd Shane, Van Heflin pedig Starrett. Sajnos Stevens meggondolatlansága érződik az eredményen. Laddhez alkatilag nem illik a makulátlan hős szerepköre. Sokkal jobban passzolnak hozzá az olyan ferde rajzolatú, érdes antihősök, amilyeneket a One Foot in Hell-ben (1960) vagy a This Gun for Hire (1942) című film noir-alapvetésben játszott. És Van Heflin sem tud kibontakozni egysíkú szerepében - bár néhány évvel később sikeresen old meg egy hasonló (és egyébként nagyon is testhezálló) feladatot a 3:10 to Yuma (Ben Wade és a farmer) című westernben. 

Üde színfoltja még a szereposztásnak Elisha Cook Jr. is, akit főként A máltai sólyomból, A nagy álomból és a Kubrick-féle Gyilkosságból ismerhet a nagyérdemű. Az általában kisszerű, gyáva hősöket játszó karakterszínész azonban teljesen új oldaláról mutatkozik be a Shane-ben: ő az egyetlen a gyámolításra szoruló telepesek közül, aki szembe mer szállni a Ryker-bandával. Éles váltás az életmű korábbi tételeihez képest, de Cook megőrzi hitelességét. A szereposztás leggyengébb láncszeme pedig egyértelműen a kisfiút játszó Brandon de Wilde. Nehéz jó gyerekszínészt találni, ez kétségtelen, ő viszont egyenesen irritáló. 

Egyébként a cselekményépítési technika jól működik, az alkotók ügyesen tetézik a Shane-re nehezedő nyomást, minek következtében egészen átélhetővé válik, ahogy a főhős egyre inkább az események kereszttüzébe sodródik. A végkifejlet is sokat emel a produkción. A Délidő seriffjével ellentétben Shane nemhogy nem toboroz embereket a nagy leszámoláshoz, de még Starrett-et is kénytelen az eszméletlenségig ütlegelni, hogy az elszánt farmer ne tarthasson vele (!) az akciódús fináléba. Hősünk elszabadult hajóágyúként támadja le a bűnbandát. Állja is a sarat derekasan, ám végül ő maga is veszélyes sebet kap az ütközetben. De nem törődik vele. Nyeregbe pattan, és félholtan kilovagol a territóriumról - s ezzel együtt a Starrett-család életéből is. Hogy vajon az utolsó képeken egy agonizáló macsót láthatunk-e, aki túl büszke ahhoz, hogy ágyban, párnák közt haljon meg, vagy egy halhatatlan lidérc tér-e vissza az örök köd birodalmába, e talányt nem hajlandó megoldani a film. És jól is van ez így. Kerek és elegáns lezárást kapunk, mely a korábbiakkal ellentétben fukar kézzel méri a giccset. 

A képi világ egyébként pompázatos. A Shane egy gyönyörű színekben fürdő Technicolor-csoda, Loyal Griggs operatőr vizuális alkímiája - mesterséges, csillogó képei - jól egybesimul a filmet eltelítő giccsességgel. A Griggs által megteremtett ragyogás ugyanis néha kifejezetten álomszerű. Mintha a képek figyelmeztetnének rá, hogy egy mesterkélt világban járunk, hogy itt tényleg égig érő aranykatedrálist emelnek a westernnek. Egyébként ha műfaji evolúció szempontjából nem is mérföldkő a Shane, technikatörténetileg igen: az első szélesvásznú színes westernfilmet tisztelhetjük benne. Az amerikaiak számára persze máig nagy klasszikus. De hát végső soron érthető is, hogy ennyire imádják, hiszen elsősorban nekik, róluk szól. Az Amerikai Filmintézet 2007-ben a minden idők legjobb filmjeit tömörítő listáján a 45. helyre rangsorolta, ami nekünk, európaiaknak megmosolyogtatónak tűnik, és a magunk szempontjából igazunk is van. De valahol megérthetjük őket, hiszen a Shane az amerikai hazafiasság és civil kurázsi szerelemittas pajzsra emelése, a konzervatív hőseszmény apoteózisa - 1953-ból.