Néhány nappal ezelőtt ünnepelte 76. születésnapját Al Pacino. E jeles esemény apropóján ötlött fel bennem a gondolat, mi lenne, ha készítenék egy rövid listát a színészóriás általam ugyan jónak tartott, de a nagyközönség által feledésre ítélt munkáiról. Természetesen a lista száz százalékig szubjektív, és azt sem állítom, hogy ezek a mozik lennének a filmográfia tartópillérei, de annyi bizonyos, hogy érdekes, értékes darabok, melyek miatt Pacinónak nemhogy szégyenkeznie nem kell, de még büszke is lehet valamennyire, hiszen mindegyikben új, különleges arcát mutatja a publikumnak. Ezt már csak azért is fontos hangsúlyozni, mert a Pacino-életműben járatlanok néha hajlamosak durva leegyszerűsítésekkel élni, és olyan - finoman fogalmazva is - problematikus kijelentéseket tenni, miszerint a művész csak gengsztert és zsarut játszott egész életében. Na, de elég is a szócséplésből: következzen a nem is annyira toplista-jellegű lajstrom - mindenféle rangsorolás nélkül!
Dick Tracy (1990, r.: Warren Beatty)
Megosztó leszek ezzel a véleményemmel, de meggyőződésem, hogy a Dick Tracy a kilencvenes évek egyik legjobb képregényfilmje. Rendkívül hangulatosan idézi meg a harmincas évek gengsztermozijait, és a végletekig stilizált, a valóságtól elrugaszkodó miliője nemcsak echte képregényes (régen láttam már, de máig emlékszem, a nagyvárost pásztázó totálokon az egekig magasodó épületek egytől-egyig kézzel vannak megfestve, akár a képregények lapjain), hanem élő-lélegző, egyedi és tobzódik a merész színekben. Sokan persze erre csuklóból rávágják, hogy az egész erősen eltúlzott (még talán azt is hozzáteszik, hogy nem épp a jó ízlésükről tesznek tanúságot az alkotók), de kérdem én, miért baj ez? Hiszen a készítők a humor frontján sem ismerik a mértéket, és ez így van jól! Beatty karneváli hangulatú gengszterparádéja egy percig sem akarja komolyan venni magát, és ezt nagyon is klasszul csinálja. Ráadásul a Dick Tracy volt az egyik utolsó látványorientált hollywoodi mozi, melyben még nem használtak CGI-t. Éppen ezért nem lehet elégszer méltatni a maszkmesterek munkáját. Ragyogó, amit művelnek. A főgonoszt, Big Boy Caprice-t alakító Pacino egyébként nemcsak kolosszális alakítást nyújt a ripacs haramia bőrében (még ezért a nem épp drámai tapintású munkájáért is kiérdemelt egy Oscar-jelölést!), de még a karakter küllemét is ő maga találta ki, és az eredeti elképzeléseket a szakemberek hozzáigazították az ő ötleteihez (Big Boy Caprice eredetileg nagydarab, kövér figura lett volna, akár a képregényfüzetek lapjain). A film végül 3 kategóriában is Oscart nyert, és egyébként sok tekintetben emlékeztet Tim Burton Batmanjére (ennek is Danny Elfman szerezte a zenéjét). Manapság mégsem beszélnek róla sokat, pedig érdemes lenne rehabilitálni. Az biztos, hogy a mai képregény- és szuperhősfilmekkel durva kontrasztban áll. De ezért (is) értékes darab.
Megosztó leszek ezzel a véleményemmel, de meggyőződésem, hogy a Dick Tracy a kilencvenes évek egyik legjobb képregényfilmje. Rendkívül hangulatosan idézi meg a harmincas évek gengsztermozijait, és a végletekig stilizált, a valóságtól elrugaszkodó miliője nemcsak echte képregényes (régen láttam már, de máig emlékszem, a nagyvárost pásztázó totálokon az egekig magasodó épületek egytől-egyig kézzel vannak megfestve, akár a képregények lapjain), hanem élő-lélegző, egyedi és tobzódik a merész színekben. Sokan persze erre csuklóból rávágják, hogy az egész erősen eltúlzott (még talán azt is hozzáteszik, hogy nem épp a jó ízlésükről tesznek tanúságot az alkotók), de kérdem én, miért baj ez? Hiszen a készítők a humor frontján sem ismerik a mértéket, és ez így van jól! Beatty karneváli hangulatú gengszterparádéja egy percig sem akarja komolyan venni magát, és ezt nagyon is klasszul csinálja. Ráadásul a Dick Tracy volt az egyik utolsó látványorientált hollywoodi mozi, melyben még nem használtak CGI-t. Éppen ezért nem lehet elégszer méltatni a maszkmesterek munkáját. Ragyogó, amit művelnek. A főgonoszt, Big Boy Caprice-t alakító Pacino egyébként nemcsak kolosszális alakítást nyújt a ripacs haramia bőrében (még ezért a nem épp drámai tapintású munkájáért is kiérdemelt egy Oscar-jelölést!), de még a karakter küllemét is ő maga találta ki, és az eredeti elképzeléseket a szakemberek hozzáigazították az ő ötleteihez (Big Boy Caprice eredetileg nagydarab, kövér figura lett volna, akár a képregényfüzetek lapjain). A film végül 3 kategóriában is Oscart nyert, és egyébként sok tekintetben emlékeztet Tim Burton Batmanjére (ennek is Danny Elfman szerezte a zenéjét). Manapság mégsem beszélnek róla sokat, pedig érdemes lenne rehabilitálni. Az biztos, hogy a mai képregény- és szuperhősfilmekkel durva kontrasztban áll. De ezért (is) értékes darab.
Egy nap a mozi (Two Bits, 1995, r.: James Foley)James Foley sosem volt tagja a hollywoodi rendezők elitjének, de a kilencvenes évek derekán mintha rövid időre megtáltosodott volna. Nem véletlen, hogy akkor tudott igazán maradandót alkotni, ha Al Pacinóval kollaborált. Így volt ez az Egy nap a mozi esetében is, mely egyszerű panelekből építkező, egyáltalán nem hivalkodó, nem nagy ambíciókat dédelgető, de meghitt és szívszorító mozi. Pacino egy idős olasz bevándorlót (saját elmondása szerint önnön nagyapját) alakítja benne, és a film az öregúr és unokája kapcsolatába enged betekintést azáltal, hogy elbeszéli a megcsonkult, háromtagú család egy napját a gazdasági világválság fenyegető árnyékában. Az Egy nap a mozi klasszikus vonalvezetésű, precíz munka. Nemcsak a koridézés elsőrangú, de Pacino zsenialitása ezúttal is átsugárzik a vásznon. A mester ezúttal tökéletes ellenpontját nyújtja azoknak a magabiztos, harsány szerepeknek, melyekkel a közönség szemében egybeforrt: csöndes, tűnődő nagypapát játszik, s egy-egy mondattal, gesztussal képes felvázolni a dolgokhoz rezignált derűvel viszonyuló olasz emigráns egész életét. Fantasztikusan érett, visszafogott alakítást láthatunk. Maga a film pedig velős, de tanulságos felnövéstörténet, melynek minden pillanatán átdereng a mozi iránti olthatatlan szeretet. Sok tekintetben a Cinema Paradisót idézi, és attól persze jócskán elmarad, de ha nem Tornatore alapművét avatjuk mércévé, akkor nagyon kellemes meglepetéssel fog szolgálni az Egy nap a mozi. És Pacino.
Madárijesztő (Scarecrow, 1973, r.: Jerry Schatzberg)Igazi elfeledett mestermű a hetvenes évek hajnaláról, mely rögtön a Keresztapa után született. Számomra érthetetlen, hogy a filmtörténeti emlékezet miért nem volt nagyvonalúbb ezzel a filmmel, és miért nem emelte a korszak legfontosabb Pacino-darabjainak panteonjába. Pedig Schatzberg rendezése bőven rászolgálna erre a státusra. A Madárijesztő egyébként a hetvenes évek tipikus amerikai filmterméke. Két ágrólszakadt, kallódó csavargóról szól - egyiküket alakítja Pacino, másikukat Gene Hackman -, akik a véletlen folytán egymás mellé sodródnak és egyesített erővel folytatják tovább hosszú és reménytelennek tűnő útjukat. Mindkettejüknek van ugyan egy-egy apró célja, de a lényeg természetesen maga az utazás - mely, mondanom sem kell, nemcsak külső, de egyúttal belső passió is -, a karakterek egymáshoz való viszonya, és a hol kalandos, hol drámai megpróbáltatások. Pacino ezért a szerepéért is bőven megérdemelt volna egy Oscar-jelölést, végig hihetetlen, amit a vásznon művel. Végül pedig elérkezik az a jelenet, mellyel mindent és mindenkit zsebre vág, s még az egyébként szintén brillírozó Hackmant is lemossa a vászonról: a szökőkutas szcénára gondolok. Nem lövöm le a poént, nem árulok el semmit a jelenet kontextusáról, előzményeiről, mert ezt a maga teljességében kell megtapasztalni. Fenomenális. Már ez a korai sziporkázás előrevetíti a később még nagyobb színésszé érő Pacino majdani mestermunkáit. És azt talán már felesleges is hozzátennem, hogy bizony ez sem a megszokott Pacino-karakter. De nagyon nem.
Madárijesztő (Scarecrow, 1973, r.: Jerry Schatzberg)Igazi elfeledett mestermű a hetvenes évek hajnaláról, mely rögtön a Keresztapa után született. Számomra érthetetlen, hogy a filmtörténeti emlékezet miért nem volt nagyvonalúbb ezzel a filmmel, és miért nem emelte a korszak legfontosabb Pacino-darabjainak panteonjába. Pedig Schatzberg rendezése bőven rászolgálna erre a státusra. A Madárijesztő egyébként a hetvenes évek tipikus amerikai filmterméke. Két ágrólszakadt, kallódó csavargóról szól - egyiküket alakítja Pacino, másikukat Gene Hackman -, akik a véletlen folytán egymás mellé sodródnak és egyesített erővel folytatják tovább hosszú és reménytelennek tűnő útjukat. Mindkettejüknek van ugyan egy-egy apró célja, de a lényeg természetesen maga az utazás - mely, mondanom sem kell, nemcsak külső, de egyúttal belső passió is -, a karakterek egymáshoz való viszonya, és a hol kalandos, hol drámai megpróbáltatások. Pacino ezért a szerepéért is bőven megérdemelt volna egy Oscar-jelölést, végig hihetetlen, amit a vásznon művel. Végül pedig elérkezik az a jelenet, mellyel mindent és mindenkit zsebre vág, s még az egyébként szintén brillírozó Hackmant is lemossa a vászonról: a szökőkutas szcénára gondolok. Nem lövöm le a poént, nem árulok el semmit a jelenet kontextusáról, előzményeiről, mert ezt a maga teljességében kell megtapasztalni. Fenomenális. Már ez a korai sziporkázás előrevetíti a később még nagyobb színésszé érő Pacino majdani mestermunkáit. És azt talán már felesleges is hozzátennem, hogy bizony ez sem a megszokott Pacino-karakter. De nagyon nem.
A velencei kalmár (The Merchant of Venice, 2004, r.: Michael Radford)Kakukktojásként került fel a listára ez a film, legalábbis abból a szempontból mindenképp kirí a többi közül, hogy nem különösebben kimagasló Shakespeare-átirat, viszont az ekkortájt már zuhanórepülésbe kezdő Pacino számára még egy utolsó, nagy színészi feladatot jelentett, mielőtt a kétezres évek derekán és második felében eladta volna magát mindenféle olcsó, feledhető produkciónak. (Persze később is akadt még nagyobb volumenű, tehetségéhez méltó szerepe, például a You Don't Know Jack, avagy magyar keresztségben Dr. Halál, de az már kisképernyőre készült.) Shylock szerepe tálcán kínálta a remeklést a színészkirálynak, aki ekkor már leforgatta (eddigi) utolsó, minden ízében nagyszerű filmjét, az Álmatlanságot, de mielőtt alámerült volna a gagyizmus bugyraiba, még egy utolsó pazar alakítással adta tudtunkra, hogy nem ő zsugorodott össze az évek során. Épp ellenkezőleg: a filmek lettek kisebbek. De nem is szaporítom tovább a szót: nézzétek meg ezt a híres jelenetet, amiből kiviláglik, hogy miről is beszélek!
Glengarry Glen Ross (1992, r.: James Foley)
Hát igen, ez James Foley és Al Pacino együttműködésének másik emlékezetes gyümölcse. Ha ma mutatnák be, egyes radikális feminista csoportok valószínűleg dühösen vernék az asztalt, hiszen a film során mindösszesen egy (!) női karakter jelenik meg. De hát ez végül is talán megbocsátható, hiszen a Glengarry Glen Ross az ingatlanügynökök kegyetlen, vad, férfiak által dominált világába repíti a nézőt. A szereposztás parádés: Pacino mellett Jack Lemmon, Alec Baldwin, Kevin Spacey, Alan Arkin és Ed Harris alkotja az illusztris gárdát. (A legendás Lemmon maga nyilatkozta, hogy ez volt a legnagyszerűbb színészcsapat, mellyel valaha is dolgozott!) Maga a film pedig az egyik legnyersebb és legkeményebb kapitalizmuskritika, melyet az elmúlt évtizedekben forgattak Amerikában. Ebben a világban tényleg ember embernek farkasa: a szabad versenyből fakadó rivalizálás beszélő állattá zülleszti az egyént. Keserű tanulság, de azóta is aktuális. Egyébként érdekes egybeesés, hogy egy évvel korábban, 1991-ben mutatták be a Radnóti Színházban a film alapjául szolgáló színdarabot (melyet a forgatókönyvet is jegyző David Mamet írt) Floridai öröklakás eladó címmel, a főbb szerepekben Márton Andrással, Gera Zoltánnal és Bárdy Györggyel. De visszatérve a filmre, Pacino ezúttal is fergeteges. Ezért is Oscar-díjra jelölték, és persze ezért sem nyert. (Nem véletlen, hogy az Egy asszony illata látványosabb és - mondom ezt annak ellenére, hogy imádom azt a filmet - szentimentálisabb performansza lett végül a befutó.) És ezúttal ugyan a szokványos lobbanékony, dinamikus figuráját hozza, mégis belevisz a játékába néhány újszerű színészi eszközt - egy-egy váratlan félmosoly vagy szemöldökráncolás igazán egyedi, telt karaktert ad Ricky Romának. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a mester néha olyan dialógusokat kap, hogy minden hajszálunk az égnek mered. Meg arról sem, hogy a "fuck" szócska különböző formáiban 138 alkalommal hangzik el a film során. És hogy a film mindmáig népszerű szemléltetőanyag valódi ügynökök számára.
Glengarry Glen Ross (1992, r.: James Foley)
Hát igen, ez James Foley és Al Pacino együttműködésének másik emlékezetes gyümölcse. Ha ma mutatnák be, egyes radikális feminista csoportok valószínűleg dühösen vernék az asztalt, hiszen a film során mindösszesen egy (!) női karakter jelenik meg. De hát ez végül is talán megbocsátható, hiszen a Glengarry Glen Ross az ingatlanügynökök kegyetlen, vad, férfiak által dominált világába repíti a nézőt. A szereposztás parádés: Pacino mellett Jack Lemmon, Alec Baldwin, Kevin Spacey, Alan Arkin és Ed Harris alkotja az illusztris gárdát. (A legendás Lemmon maga nyilatkozta, hogy ez volt a legnagyszerűbb színészcsapat, mellyel valaha is dolgozott!) Maga a film pedig az egyik legnyersebb és legkeményebb kapitalizmuskritika, melyet az elmúlt évtizedekben forgattak Amerikában. Ebben a világban tényleg ember embernek farkasa: a szabad versenyből fakadó rivalizálás beszélő állattá zülleszti az egyént. Keserű tanulság, de azóta is aktuális. Egyébként érdekes egybeesés, hogy egy évvel korábban, 1991-ben mutatták be a Radnóti Színházban a film alapjául szolgáló színdarabot (melyet a forgatókönyvet is jegyző David Mamet írt) Floridai öröklakás eladó címmel, a főbb szerepekben Márton Andrással, Gera Zoltánnal és Bárdy Györggyel. De visszatérve a filmre, Pacino ezúttal is fergeteges. Ezért is Oscar-díjra jelölték, és persze ezért sem nyert. (Nem véletlen, hogy az Egy asszony illata látványosabb és - mondom ezt annak ellenére, hogy imádom azt a filmet - szentimentálisabb performansza lett végül a befutó.) És ezúttal ugyan a szokványos lobbanékony, dinamikus figuráját hozza, mégis belevisz a játékába néhány újszerű színészi eszközt - egy-egy váratlan félmosoly vagy szemöldökráncolás igazán egyedi, telt karaktert ad Ricky Romának. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a mester néha olyan dialógusokat kap, hogy minden hajszálunk az égnek mered. Meg arról sem, hogy a "fuck" szócska különböző formáiban 138 alkalommal hangzik el a film során. És hogy a film mindmáig népszerű szemléltetőanyag valódi ügynökök számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése