A másik nem - Női hősök Hollywoodban

Állandó közbeszéd tárgyát képezi, hogy a női munkaerő mennyire alulreprezentált Hollywoodban, hogy a legtöbb álomgyári filmben férfi hősök dominálnak, és a stúdiókat begyöpösödött, konzervatív mogulok irányítják, akik nem hajlandók meghallani az idők szavát. Igen, való igaz, a legtöbb hollywoodi mozi biztosan nem menne át az ún. Bechdel-teszten. Ugyanakkor szerintem az sem állja meg a helyét, hogy az utóbbi időben ne volna tapintható az egyértelmű változás női hősök frontján. Egyre több olyan nőkarakter jelenik meg a kortárs hollywoodi tömegfilmben, amely a hagyományos férfiszerepek, főként az akció- vagy vígjátékhősök funkcióját veszi át. Sőt, a néző sokszor úgy érezheti, hogy a blockbusterekben megjelenő tesztoszteronszagú szupernőket szinte felülről "erőltetik rá". Főleg akkor, amikor a törékeny, kislányos alkatú Natalie Portman vagy Jennifer Lawrence rúgja szét a rosszban sántikáló férfi gonoszok ülepét. Persze nem kérdés: lehetne több (és jobb) női filmet gyártani Hollywoodban. Csak nem úgy, ahogy ma teszik.

Ennek ellenére felesleges volna illúziókba ringatnunk magunkat: az álomgyári filmekben a nők sosem fogják a férfiakkal azonos számban képviseltetni magukat, de a két nem aránya még csak nem is fog olyan mértékben közelíteni egymáshoz, ahogy azt sok feminista harcos mostanában reméli. Ezt sokan elintézik annyival, hogy Hollywood egyenlőségről prédikál, miközben hol a feketékbe, hol az LMBTQ-közösségbe, hol pedig a nőkbe rúg bele azzal, hogy kirekeszti őket a tutiból. (Spike Lee és Jada Pinkett Smith például bojkottálták az idei Oscar-gálát, amiért az Akadémia már második éve nem terjesztett fel díjra egyetlen afroamerikai művészt sem.) Mostanában az álomgyár egyre gyakrabban jelenik meg úgy a köztudatban, mint hímsoviniszta, egocentrikus fehér férfiak boszorkánykonyhája, amely elnyomja a kisebbségeket, és a konzervatív férfiközpontú világképet erőlteti rá a világ mozinézőire. Szerintem viszont alapvető észleleti hiba, hogy a kérdéshez sokan emocionális alapon közelítenek, és megpróbálják szimplán a hollywoodi döntéshozók világnézeti beállítódását és gondolkodásmódját okolni a helyzetért. Pedig Hollywood nem így működik. A mindenható mozicsinálókat nem saját meggyőződésük mozgatja, amikor úgy építik fel filmjeiket, ahogy. Egyvalamivel kalkulálnak ők: az anyagi sikerrel. Minden más szempont irreleváns számukra.

Úgy is fogalmazhatnánk: nem azért vannak még mindig túlsúlyban a férfihősökkel operáló hollywoodi filmek, mert a gyártók tudatosan háttérbe akarnák szorítani a nőket, hanem azért, mert úgy érzik, az ilyen darabokra szívesebben beül a nagyközönség. A hollywoodi film sokszor nagyon lassan (vagy inkább sehogy sem) reagál a társadalom szerkezetében végbemenő változásokra. Lehet, hogy az emancipált, önálló nők korát éljük, akik a munkaerőpiacon is egyre nagyobb teret követelnek maguknak, de Hollywood ehhez a helyzethez nem szívesen alkalmazkodik. Egész egyszerűen azért nem, mert a hollywoodi világkép tartópillére (hosszú évtizedek óta) a fehér férfihős, aki a történetek során különféle izzasztó kihívásokkal szembesül - melyek megingatják önmagába vetett hitét is -, de végül egymás után leküzdi a megpróbáltatásokat, helyrebillenti a világ egyensúlyát, identitása megerősödik, és érvényt szerez az amerikai individualizmusnak és a priori optimista elveknek. És miért van ez így? Mert a képlet univerzálisnak tűnik, mert Hollywood úgy érzi, ez a séma piacosítható leghatékonyabban. Az ilyen mozikat nézik meg a legtöbben Chicagótól Pápua Új-Guineáig. 

És a rendszer működik. De ez nem biztos, hogy Hollywood hibája. A történetmesélő művészetek mindig is inkább a férfi főhős szerteágazó típusai köré szerveződtek, szóval a jelenség kultúrtörténeti gyökerei eléggé messzire nyúlnak. Nem véletlen, hogy a népmesék általában a legkisebb fiú megpróbáltatásairól szólnak, akinek különféle akadályokat kell leküzdenie, hogy elnyerje a királyságot és a hercegnő kezét. Nem véletlen, hogy Thészeusz ereszkedett le a Minótaurusz barlangjába, hogy végezzen a szörnnyel, nem pedig Ariadné (persze a női leleményesség segítette az ifjút küldetése teljesítésében). És hát vannak nekünk Antogonéink és Jeanne d'Arc-jaink, de a Héraklészek és a János vitézek mégis túlsúlyban vannak.

Ez önmagában nem is jó, és nem is rossz. Talán nem is kell ennek normatív töltetet adnunk. Egyszerűen arról van szó, hogy hosszú évtizedek, évszázadok alatt a bátorság, a lovagiasság és az önfeláldozás mint alapvetően férfierények kristályosodtak ki a különböző történetmesélő művészeteknek köszönhetően. Ezek az ősképek közben a közönség tudatalattijába áramoltak, és irányt szabtak a képzeletüknek. A mai publikum is elsősorban azért ül be egy-egy hollywoodi filmre a moziba, mert működés közben akarja látni ezeket az archetípusokat. Újra és újra. (Még ha ez így természetesen nem is tudatosul benne minden egyes mozilátogatás alkalmával.) És a hollywoodi mozi - a folklór és a modern epika örököseként - még mindig képes betölteni ezt a funkciót.

Ettől függetlenül a hiteles női filmek száma természetesen növelhető lenne, bár nem feltétlenül hollywoodi keretek között, hiszen a mai álomgyár a konzervatív látványfilmekre épül, ezt a terepet pedig a férfidominancia fémjelzi.  Na persze ahogy fentebb már írtam, pont ebbe a férfiak uralta formációba próbálnak mostanság betörni a női hősök, és ezért tapasztalhatjuk azt, hogy a központi nőkarakterek száma gyarapszik. Csakhogy ezek nem valójában nem hiteles női figurák. Gondoljunk csak bele, az olyan női protagonisták, mint a Marvel-sorozat Scarlett Johansson által alakított Fekete Özvegye, az Éhezők viadala-széria Katniss Everdeen-je (Jennifer Lawrence) semmiféle jellegzetesen női karakterjegyet nem hordoznak magukban. 

Szimpla gyilkológépekké redukált nőkről beszélhetünk - pusztán a fizikai tulajdonságaik kerülnek homloktérbe, harci ügyességükkel egyengetik útjukat, erővel, és nem ésszel oldják meg konfliktusaikat. Voltaképpen csak a jól észlelhető másodlagos nemi jellegek miatt nem mondhatjuk rájuk azt, hogy férfihősök. Egyébként minden egyes mozzanatukkal az erőszak férfiak uralta világát gyarapítják. Ezzel persze önmagában nem lenne baj, bár nem biztos, hogy egészséges és a valóságnak megfelelő az a kép, amit e szereptípus a nőkről közvetít. Mert hát manapság a moziban az ilyen karakterek láttán kiálthat fel az egyszeri néző: "Végre, szóval ilyen egy női karakter a 21. században!" Hát nem. Nagyon nem ilyen. A felsoroltak közül Theron az egyetlen, aki fizikumából adódóan többé-kevésbé hiteles női verekedőművészként adható el, de a többségről már csak testi tulajdonságai miatt is nehéz elhinni, hogy főállású fenékszétrúgóként keresné keserű kenyerét.

Ezek a nők kemények, nem egyszer perzselően erotikusak, merészek és mindig győzedelmeskednek. Nincs bennük semmi esszenciálisan női vagy nőies  (jó, persze általában nagyon jól néznek ki, de ez más tészta). Ez a karaktertípus azt a győzelmi ideológiát erősíti, mely az ortodox férfi akcióhőshöz kötődik. Üt, rúg, lő, robbant, és végül megmenti a világot. És ráadásul korunk rezzenéstelen tekintetű akciólánykái még arra a - napjainkban egyre elharapódzó - tévképzetre is ráerősítenek, hogy egy nő akkor emancipált és határozott, akkor ragyoghat nőiessége teljében, ha fizikai ereje is jelentős. Nem kell magyarázni, hogy milyen rohamosan szaporodnak mostanság azok a szinte futószalagon gyártott női "izomtiborok", akik naphosszat azon ügyködnek, hogy minél szálkásabbra gyúrják agyontetovált, szilikonmellekkel ékesített testüket, szüntelenül naplózzák fejlődésüket a Facebook-on, és vécépapír-mélységű "motivációs" bölcsességekkel aggatják tele az idővonalukat.

A kóros női konditermezés mögött - meggyőződésem - az esetek többségében súlyos testképzavar is áll, és a mai hollywoodi látványfilmek sajnos nemhogy eloszlatnák, hanem éppenséggel legitimálják azt a hatalmas butaságot (vagy ha úgy tetszik, elősegítik annak globális exportját), hogy egy nő akkor érezheti igazán jól magát a bőrében, akkor borul virágjába, ha szikár izomkolosszussá formálja magát. (Persze, ahogy írtam, Lawrence, Portman vagy Johansson nem izmos testalkatúak, de mégis a nyers női erőt sugározzák magukból.) Ez valójában nem más, mint az "elférfiasodás" jelensége, ahogy korunk Fekete Özvegyei és Furiosái is - kis túlzással élve - nőtestbe zárt férfi akcióhősök. De nem kell messzire mennünk, elég csak a nemrég bemutatott Betman Superman elle című filmre gondolnunk: melyik karakter lopta el az egész show-t? Természetesen Wonder Woman. Miért? Mert annyira egyedi, kreatívan ábrázolt női karakter volt? Egy frászt, hanem mert Gal Gadot nyálcsorgató látványt nyújtott harcias amazonként. Nem a karakter, hanem a színésznő - pontosabban a színésznő fizikai adottságai - töltötték el csodálattal a publikumot. A női gyúrás-őrületet egyébként talán az olyan fintesslady-k propagálják leghatásosabban, mint Gina Carano, aki maga is képzett harcművész és avatott testépítő, és aki a Haywire című filmben egymaga aprította fel nemzetközi férfisztárok egész sorát (Ewan McGregor, Michael Fassbender és Antonio Banderas is szerepelt a hölgy étlapján).

 Ami az elmúlt néhány esztendőben igazán feldühített, az a Koszorúslányok című komédia volt. Nemcsak maga a film hozott ki a sodromból, de a fogadtatásán is meglepődtem. Egyes vélemények szerint a produkció hatalmas áttörést hozott a hollywoodi "feminista filmek" terén, mert ezt végre nők írták, szinte csak nők szerepelnek benne (férfiak csak mellékszereplőként), és végre egy vígjáték, amelyben vicces dialógusokat adnak hölgyek szájába! (Mondjuk az azért kissé ront az összképen, hogy a rendezői székben egy férfi ült.) Egy feminista egyenesen azt írta, hogy szerinte a születése óta (!) ez az első olyan film, melyben a nők kifejezetten humorosak. (Nem tudom irigyelni az illető hölgyet felettébb hézagos filmes ismeretei miatt.) Annyi azonban bizonyos, hogy a Koszorúslányok valóban humoros akar lenni. Az Apatow-istálló megpróbálta legyártani a Másnaposok-féle férfikomédiák női verzióját. Többé-kevésbé sikerült is nekik, a saját - nem kimondottan túláradó - tehetségüknek megfelelően. Ettől a Koszorúslányok automatikusan jó film lesz? Természetesen nem. 

Sokan abba a hibába esnek, hogy nem valamiféle esztétikai mérce szerint ítélik meg a darabot, hanem annak "eseményjellegét", kuriózumszerűségét igyekeznek elismerni. Azaz azt értékelik benne, hogy végre a nők kerülnek centrumba, és még jópofa dialógusokat is kapnak. (Ez nagyjából olyan, mint amikor valaki már pusztán azért is kedveli a Bosszúállókat, mert a legikonikusabb Marvel-hősök végre közös filmet kaptak, és ez egy történelmi pillanat.) De ha ezen az örvendetes fejleményen túllépünk, mit tapasztalunk? Azt, hogy a Koszorúslányok is arról szól, hogy a hősnők kétségbeesetten igyekeznek férjhez menni, családot alapítani, megállapodni, azaz betagozódni a társadalomba. Tehát voltaképpen ez a film is a konzervatív amerikai ideológiát élteti.

De nem is ez a legfőbb gátja annak, hogy a Koszorúslányokat mint úttörő női vagy "feminista" filmet ünnepeljük. Hanem az, hogy a nők kvázi férfiként viselkednek benne - és ezt nemcsak arra értem, hogy beszívva-ittasan bandáznak, hogy pimasz dialógusok kíséretében szekálják egymást, vagy hogy szinte az összes nőkarakter életképtelen és túlmozgásos idegroncs, de van egy-két képsor, mellyel az alkotók végleg elvetik a sulykot. Olyan ordenáré prolihumort pumpálnak a filmbe, amely egy férfikomédia esetében is megrezegtetné azt a bizonyos képzeletbeli lécet. Női figurákat viszont egyáltalán nem akartam olyan helyzetben látni, mint ahogy ebben a filmben láthattam. Nem vagyok biztos benne, hogy a női felszabadultság, vagányság, vagy általában véve az autoriter női személyiség valódi megnyilvánulása az lenne, hogy egy gyomorrontástól szenvedő női csapat tagjai egymás haját tépve a csapba ürítkeznek, majd egyikük teljes menyasszonyi díszben kiszalad az úttestre (mivel a szabad vécéfülkék száma a ruhaüzletben bizony korlátozott), leguggol és ott végzi el a szükségét.

A Koszorúslányok tehát nemcsak egydimenziós, ostoba, férfias vonásokat mutató nőkaraktereket mozgat, de egyenesen gyomorforgató és gátlástalan is, amiért ilyen szituációkba lavírozza női hőseit. Persze erre nyugodtan lehet mondani, hogy nem ez a fajta kocsmahumor dominálja a filmet, és ez rendben is van. De egy ilyen jelenet még férfiakkal is  alpári és tróger lenne (hogy eufemisztikusan fogalmazzak), nőkkel viszont egyszerűen elfogadhatatlan. Láttátok az új, "női" Szellemirtók előzetesét? Ha igen, akkor nagyjából láttátok a Koszorúslányok 2. előzetesét. 

És persze ismerjük a "független, nőies nő" karaktertípusát is. Azt a vonzó, nagyvárosi, többnyire egyedülálló nőt, aki trendin, a legújabb divat szerint öltözködik (általában Jennifer Aniston, Katherine Heigl vagy Cameron Diaz szokta játszani), számtalan módon képes csoportosítani a szekrényén sorakozó kozmetikai készítményeket és tűsarkú cipőket, és avatott ismerője a legmenőbb női magazinoknak. Eme értelmezés szerint tehát az autoriter, önálló nő a "tökéletes" fogyasztó, vagy - mondjuk ki - a vak konzumidióta, aki értéktelen tömegcikkekkel körülbástyázott, rózsaszín álomvilágában várja a fehér lovon érkező szőke herceget. Szinte felesleges is lenne feltennem a költői kérdést: ez lenne az "igazi" nő? A tökéletes frizurában és sminkben parádézó, shoppingoló, körmét festő, megközelíthetetlen szexbálvány? Ez a verzió nyilván sokkal inkább bőszíti (és bőszítette) a feministákat, mint a Szex és New York- vagy Koszorúslányok-vonulat dilis, zsebkendőpusztító női idegroncsai, sőt részben az e filmek által is sugallt hazug nőképnek is köszönhető, hogy egyes feministák elkezdték a "nem borotválom magam"-mozgalmat (e kezdeményezést nem szeretném minősíteni, egyrészt mert nem tartozik a tárgyhoz, másrészt mert úgy érzem, nem lenne teljesen szalonképes a véleményem).

Hollywood jelenlegi női karakterkészlete tehát első látásra nagyon is modernnek, haladó szelleműnek és komplexnek tűnik, de ha jobban szemügyre vesszük, könnyen ráébredhetünk, hogy valójában leegyszerűsített, ostoba, és nem egyszer szexista is. Igazán ideje volna, hogy az álomgyár eldöntse végre, hogyan is akarja ábrázolni a szebbik nemet. (Nekem személy szerint persze nincs bajom a férfiverő blockbuster-hősnőkkel, mert - a többi típussal ellentétben - ez az ábrázolási mód nem sértő és tiszteletlen a női nemmel szemben, csak szimplán egydimenziós. A többi már más szempontból is problematikus.) Mert jelenleg olybá tűnik, mintha két véglet vezérelné az álomgyárat: az egyik oldalon a Fekete Özvegy-féle szupernőket találjuk, a másik oldalon pedig a gyenge idegzetű, bizonytalankodó, identitászavaros női karikatúrák tömkelegét. Értem én, hogy Hollywood szerint ezek a típusok hoznak profitot, és kész. (Azt meg természetesen nem tehetik meg, hogy nem gyártanak központi pozícióban lévő nőkaraktereket, hiszen a nőkkel mint egyre tágabb körű fogyasztói réteggel bizony számolni kell. A felsorolt nőtípusok pedig természetesen elsősorban őket szólítják meg.)

De azért szerintem sokan vagyunk, akik az igazi, bonyolultabb rajzolatú nőkre is kíváncsiak vagyunk - például olyanokra, amilyeneket régen a klasszikus melodrámákban megcsodálhattunk. Csak hát mára ez a műfaj tetszhalottá vált. Maradt helyette az állandó értékekhez és a nagy eszmékhez cinikusan viszonyuló, felszínes szórakoztatást kínáló posztmodern filmkultúra. Voltaképpen nem is kell nagyon csodálkoznunk, ha ebben a közegben a filmkészítők a könnyen eladható, sekélyes sztereotípiákba kapaszkodnak. Persze Hollywoodon kívül számos igazi, míves női film készül, ami mindenképpen örvendetes. De ez már egy másik cikk témája lehetne.