Míg Burton '89-es filmjében csupán egyetlen flashback utal a Wayne-szülők tragédiájára, addig a rajzfilmsorozatban ez a trauma központi motívum: súlyos teherként nehezedik a főhős lelkére. Batman ebben a verzióban nemcsak igazságos polgárőrként, hanem jó "fiúként" is kíván viselkedni, abban az értelemben, hogy mind szellemileg, mind lelkileg méltóvá akar válni a felmenői által ráhagyományozott örökséghez. Ennek megfelelően ezúttal végre Brucre Wayne sem az a könnyelmű életet élő, dúsgazdag playboy, akit a két nagyjátékfilmben megismerhettünk, hanem megfontolt és céltudatos üzletember, aki felelősségteljesen irányítja a családi vállalkozást. A széria talán legnagyobb érdeme azonban mégis az előző bekezdésben már említett drámai fogalmazásmód.
Miközben persze az egyes epizódok döntő hányadát a nyomozás-narratíva teszi ki, szórványos akciójelenetekkel, sokszor kidomborodik az egyébként nyugodt és rendületlen hérosz sebezhetősége. A Nincs mitől félni című epizódban - mely a Madárijesztő utáni hajszáról szól - például épp az imént már említett lelki konfliktus kerül középpontba: Batman lelkiismeretére árnyként borul a robusztus szülői hagyaték. Az Álom vagy valóság? c. részben a főhős - az Őrült kalapos ármánykodásának köszönhetően - egy olyan álomvilágba kerül, ahol a szülei még mindig élnek, ő pedig gondtalan életű és boldog cégvezetőként épp házasodni készül, míg a Batman-alteregót egy másik, ismeretlen férfi bitorolja. Azonban a gondosan megtervezett illúzió hamarosan repedezni kezd, Wayne ráeszmél, hogy átverés áldozata lett, és miközben a gaztett után nyomoz, ráébred, hogy szüksége van éjszakai alakmására, mint egy falat kenyérre.
Az Én vagyok az éjszaka c. részben Batman, miután barátját és mentorát, Gordon felügyelőt súlyosan megsebesíti egy körözött bűnöző, kétségbe vonja a hősies helytállás értelmét, és passzivitásba vonul. A Sötét álmokban hősünk belélegzi a Madárijesztő által kifejlesztett veszélyes gázt, melynek hatására hallucinációk kezdik gyötörni és elmegyógyintézetbe zárják, közben ellenlábasa a gotham-i vízkészlet megmérgezésére készül! Mindezen helyzetek számos drámai momentumot tartogatnak, és itt a személyes tragédiát nem kíséri semmiféle erőltetett, szájbarágós manír, ellenben a Nolan-mozikkal (gondolok itt főként A sötét lovagra), melyekben Wayne sokszor egy irritáló, életunt és besavanyodott aszkétára hasonlított, akivel szinte lehetetlen volt azonosulni.
Ennél is komolyabb fegyverténye a sorozatnak, hogy Batman ellenfeleit is összetett, hús-vér jellemekké gyúrja. Az írók számos antagonista eredetmítoszát is beleszövik az egyes epizódokba. Így hát láthatjuk, hogy Mr. Freeze, Kétarc, Clayface, Poison Ivy vagy az Őrült Kalapos voltaképpen jó emberként indulnak, és főként a körülmények összjátéka vagy bizonyos rosszindulatú ellenerők hatására lépnek a bűn útjára. Különösen érdekes, hogy egyikük-másikuk motivációival (gondolok itt Kétarcra, Freeze-re, de akár Clayface-re is) nem is olyan nehéz azonosulni. Egyáltalán nem túlzás kijelenteni: mély, szívszaggató, méregerős emberi drámákat látunk, melyek szinte szétfeszítik az animációs forma kereteit! Az alkotók éles kontúrokkal rajzolják meg ezeket az ikonikus gonosztevőket: egyszerre gyarlók és nyomorúságosak, aljasak és gyöngék, szívtelenek és érzékenyek. Némelyikük olyan határpozícióba lavírozza magát, amely a klasszikus horrormonstrumoknak (is) sajátja. Ember- és szörnylét határán vegetál például Kétarc és Clayface (utóbbi küllemét tekintve is nagyon erősen húz a horror felé), és különösen könnyű szimpatizálni velük, hiszen hajdani emberi személyiségük romjain, irtóztató szörnytestben kelnek új életre, s foggal-körömmel küzdenek azért, hogy visszanyerjék régi boldogságukat.
Ha már Kétarcnál tartunk, maximálisan egyetértek Varga Zoltán megállapításával: a sorozat (stílszerűen dupla) Kétarc-epizódja sokkal árnyaltabb, tragikusabb és pszichológiailag is hitelesebb képet fest a karakterről, mint A sötét lovag. Utóbbiban Harvey Dent bukását csupán egyetlen fordulat (a szeretett nő halála) indukálja, azaz a makulátlan erkölcsű államügyészből szinte minden átmenet nélkül válik brutális fenevad. A rajzfilmsorozat azonban sokkal meggyőzőbb érvekkel támasztja alá a metamorfózist. Ebben a verzióban Dent kezdettől fogva skizoid, szinte már tudathasadásos figura, akiben két én lakozik: az egyik a csillogó mosolyú, jól öltözött sztárügyész - a város bűnözőinek réme -, a másik pedig egy agresszív pszichopata, aki akkor uralja el Dent személyiségét, ha frusztráció éri. Ez a "sötét oldal" a rajzfilmben lassan, de biztosan elfelhősíti a férfi elméjét, majd arca szétroncsolódása után gejzírként tör fel belőle és elemészti a hajdani tisztességes embert. Tény: bőr alá kúszó, csontig hatoló drámai történet ez, és e tekintetben (is) a Nolan-mozi fölé nő.
Ennél is komolyabb fegyverténye a sorozatnak, hogy Batman ellenfeleit is összetett, hús-vér jellemekké gyúrja. Az írók számos antagonista eredetmítoszát is beleszövik az egyes epizódokba. Így hát láthatjuk, hogy Mr. Freeze, Kétarc, Clayface, Poison Ivy vagy az Őrült Kalapos voltaképpen jó emberként indulnak, és főként a körülmények összjátéka vagy bizonyos rosszindulatú ellenerők hatására lépnek a bűn útjára. Különösen érdekes, hogy egyikük-másikuk motivációival (gondolok itt Kétarcra, Freeze-re, de akár Clayface-re is) nem is olyan nehéz azonosulni. Egyáltalán nem túlzás kijelenteni: mély, szívszaggató, méregerős emberi drámákat látunk, melyek szinte szétfeszítik az animációs forma kereteit! Az alkotók éles kontúrokkal rajzolják meg ezeket az ikonikus gonosztevőket: egyszerre gyarlók és nyomorúságosak, aljasak és gyöngék, szívtelenek és érzékenyek. Némelyikük olyan határpozícióba lavírozza magát, amely a klasszikus horrormonstrumoknak (is) sajátja. Ember- és szörnylét határán vegetál például Kétarc és Clayface (utóbbi küllemét tekintve is nagyon erősen húz a horror felé), és különösen könnyű szimpatizálni velük, hiszen hajdani emberi személyiségük romjain, irtóztató szörnytestben kelnek új életre, s foggal-körömmel küzdenek azért, hogy visszanyerjék régi boldogságukat.
Ha már Kétarcnál tartunk, maximálisan egyetértek Varga Zoltán megállapításával: a sorozat (stílszerűen dupla) Kétarc-epizódja sokkal árnyaltabb, tragikusabb és pszichológiailag is hitelesebb képet fest a karakterről, mint A sötét lovag. Utóbbiban Harvey Dent bukását csupán egyetlen fordulat (a szeretett nő halála) indukálja, azaz a makulátlan erkölcsű államügyészből szinte minden átmenet nélkül válik brutális fenevad. A rajzfilmsorozat azonban sokkal meggyőzőbb érvekkel támasztja alá a metamorfózist. Ebben a verzióban Dent kezdettől fogva skizoid, szinte már tudathasadásos figura, akiben két én lakozik: az egyik a csillogó mosolyú, jól öltözött sztárügyész - a város bűnözőinek réme -, a másik pedig egy agresszív pszichopata, aki akkor uralja el Dent személyiségét, ha frusztráció éri. Ez a "sötét oldal" a rajzfilmben lassan, de biztosan elfelhősíti a férfi elméjét, majd arca szétroncsolódása után gejzírként tör fel belőle és elemészti a hajdani tisztességes embert. Tény: bőr alá kúszó, csontig hatoló drámai történet ez, és e tekintetben (is) a Nolan-mozi fölé nő.
Clayface (magyar keresztségben Agyagszínész illetve Gyurmaarc) fátuma legalább ennyire megrendítő. Az alkotók az ő esetét is duplaepizódba csomagolták, és milyen jó, hogy így tettek! A balesetben eltorzult színész kálváriája, aki egy kozmetikai csodaszer segítségével akarja visszanyerni eredeti külsejét, de végül épp e készítmény változtatja ragacsos-nyúlós, ijesztő sártömeggé - székbe szögező élmény! Nemcsak a karakter, Matt Hagen transzformációja sokkoló, de a történet a szépségiparról és a sztárkultuszról is sötét képet fest, nem is beszélve az animációs filmekhez képest rendkívül komor, szinte már horrorisztikus tónusról. A többi gonosztevő is rendkívül jól megírt, eleven jelenség: Mr. Freeze háttértörténete is kellően torokszorítóra sikeredett, Poison Ivy (azaz Méregcsók) perzselően erotikus és veszedelmes, ahogy kell (szerencsére e két karakternek semmi köze nincs Batman és Robin-béli verzióikhoz), Joker (neki természetesen nincs külön eredettörténete, és jól van ez így) ördögien szórakoztató és félelmetesen ravasz, s talán csak a Pingvin lóg ki a sorból, mivel mind a karaktere, mind a köré szőtt történetek szürkébbek és unalmasabbak.
Cselekményépítés tekintetében amúgy eléggé nagy a szórás az egyes részek között: akadnak olyan fejezetek, melyekben egyértelműen a detektívmunkáé és Batman intuitív képességeié a főszerep, máskor inkább a fizikai konfrontációk hangsúlyosabbak (ezek az epizódok ritkábbak), megint máskor inkább személyes, drámai motívumok szervezik a cselekményt (mint például a nindzsás etapok vagy a Robin szembefordul című duplaepizód esetében). A sorozat külön érdeme, hogy a témától elvárható komolyságot és a szelepként funkcionáló humort (ezt többnyire Alfred, Robin és Joker képviseli, persze más-más stílusban) nagyszerű arányérzékkel kombinálják az alkotók.
Nem lehet elmenni szó nélkül az igényes vizuális megvalósítás, a gyönyörű grafika mellett sem. A tárgyi világ sok elemet kölcsönöz Burton víziójából (a zenéről nem is beszélve), ennek megfelelően a sorozatban is az expresszionista stilizáció uralkodik, bár a '89-es filmhez képest a készítők talán jobban vonzódtak a '30-as, '40-es évek gengszterfilmjeinek és film noirjainak jellegzetes atmoszférájához. (Egy-egy történet, például a már említett Clayface-sztori is, egyébként több tekintetben is a fekete széria tematikáját idézi.) Az imént már említett zene is fantasztikus: maradéktalanul sikerült a nagyjátékfilmhez íródott (egyébként is remek) anyagot lendületesebbé és könnyedebbé csiszolni.
Cselekményépítés tekintetében amúgy eléggé nagy a szórás az egyes részek között: akadnak olyan fejezetek, melyekben egyértelműen a detektívmunkáé és Batman intuitív képességeié a főszerep, máskor inkább a fizikai konfrontációk hangsúlyosabbak (ezek az epizódok ritkábbak), megint máskor inkább személyes, drámai motívumok szervezik a cselekményt (mint például a nindzsás etapok vagy a Robin szembefordul című duplaepizód esetében). A sorozat külön érdeme, hogy a témától elvárható komolyságot és a szelepként funkcionáló humort (ezt többnyire Alfred, Robin és Joker képviseli, persze más-más stílusban) nagyszerű arányérzékkel kombinálják az alkotók.
Nem lehet elmenni szó nélkül az igényes vizuális megvalósítás, a gyönyörű grafika mellett sem. A tárgyi világ sok elemet kölcsönöz Burton víziójából (a zenéről nem is beszélve), ennek megfelelően a sorozatban is az expresszionista stilizáció uralkodik, bár a '89-es filmhez képest a készítők talán jobban vonzódtak a '30-as, '40-es évek gengszterfilmjeinek és film noirjainak jellegzetes atmoszférájához. (Egy-egy történet, például a már említett Clayface-sztori is, egyébként több tekintetben is a fekete széria tematikáját idézi.) Az imént már említett zene is fantasztikus: maradéktalanul sikerült a nagyjátékfilmhez íródott (egyébként is remek) anyagot lendületesebbé és könnyedebbé csiszolni.
Bizonyos értelemben az intertextusok, azaz a (főként a) film médiumára tett kikacsintások koronázzák meg a szériát. Számomra legalábbis nagy örömet jelentett felfedezni az utalások gazdagon rétegzett hálóját! Az Őrült Kalapos epizódja Lewis Carroll Alice Csodaországban című közismert regényéből emel át számos elemet, míg a Szürke Szellem-kaland egyértelműen Zorro popkulturális ikonjából merítkezik. Azonban az ilyen egyértelmű hommage-okon kívül felfedezhetjük a tiszteletadás kifinomultabb technikáit is. A Karácsony Jokerrel című epizódban Batman és Robin Frank Capra alapművét, Az élet csodaszép-et nézik a tévében, A gonosz prófétája című részben a főhős Shakespeare Julius Caesarjának egyik legendás mondatát citálja, míg a már említett Álom vagy valóság? végén A máltai sólyom záró sora hangzik el. A Sárcsuszamlásban (melyben visszatér Clayface) Hitchcock Psycho-jára történik agyafúrt utalás, a Félelem a győzelemtől című fejezetben pedig az Észak-északnyugat egyik legmulatságosabb képsorát imitálják a készítők, mind grafikai, mind verbális tekintetben szinte tűpontosan (!). A Sohasem késő - mely egy kiöregedett gengszter története, aki Batman segítségével jó útra tér - karakterkészletét illetően kísértetiesen emlékeztet a '30-as évek egyik legfontosabb gengszterfilmjére, a Mocskos arcú angyalokra.
És ha mindez még mindig nem volna elég, a szinkronhangok is parádés munkát végeznek. Batmant itt szólaltatta meg először a kemény, férfias hangú Kevin Conroy, aki azóta számtalan animációs filmben és videójátékban kölcsönözte a sötét lovag hangját, természetesen kiválóan. Ugyanígy ekkor indult Joker és Mark Hamill, azaz Luke Skywalker gyümölcsöző munkakapcsolata is, mely szintén átívelte az azóta elmúlt csaknem negyedszázadot. (Legközelebb a hamarosan megjelenő Killing Joke című, a híres képregényen alapuló animációs filmben hallhatjuk mindkettejüket!) És persze a többi hang is egytől egyig brillírozik. Rengeteg életet, emóciót, humort pumpálnak rajzolt karaktereikbe. Ma is ritka az ennyire jól működő szinkronstáb egy animációs film esetében.
Túlzás nélkül kijelenthető, hogy ez a remek széria - melynek első évadja két kötetben Magyarországon is megjelent DVD-n - az egyik legjobb és legszínvonalasabb Batman-mozgókép, mely valaha is napvilágot látott. Személyes listámon A rém álarca című "egészestés verzió", a két Burton-mozi, illetve a néhány éve bemutatott The Dark Knight Returns című kétrészes animáció mellett foglal helyet. '92 óta természetesen számos Batman-animációval találkozhattunk (rövid ideig ezt a sorozatot is "feltámasztották" a kilencvenes évek végén, kissé modernizált formában, de mondanom sem kell, az a változat már meg sem közelítette a klasszikust), de huszonnégy esztendő távlatából sem halványult el a köznyelvben csak TAS-ként elhíresült széria ragyogása. Csak ajánlhatom, hogy ha esetleg még nem ismeritek, akkor a holnap bemutatandó Batman Superman ellen című Snyder-gaztett helyett tegyetek vele egy próbát. Meglátjátok, rögtön magába szippant majd.
És ha mindez még mindig nem volna elég, a szinkronhangok is parádés munkát végeznek. Batmant itt szólaltatta meg először a kemény, férfias hangú Kevin Conroy, aki azóta számtalan animációs filmben és videójátékban kölcsönözte a sötét lovag hangját, természetesen kiválóan. Ugyanígy ekkor indult Joker és Mark Hamill, azaz Luke Skywalker gyümölcsöző munkakapcsolata is, mely szintén átívelte az azóta elmúlt csaknem negyedszázadot. (Legközelebb a hamarosan megjelenő Killing Joke című, a híres képregényen alapuló animációs filmben hallhatjuk mindkettejüket!) És persze a többi hang is egytől egyig brillírozik. Rengeteg életet, emóciót, humort pumpálnak rajzolt karaktereikbe. Ma is ritka az ennyire jól működő szinkronstáb egy animációs film esetében.
Túlzás nélkül kijelenthető, hogy ez a remek széria - melynek első évadja két kötetben Magyarországon is megjelent DVD-n - az egyik legjobb és legszínvonalasabb Batman-mozgókép, mely valaha is napvilágot látott. Személyes listámon A rém álarca című "egészestés verzió", a két Burton-mozi, illetve a néhány éve bemutatott The Dark Knight Returns című kétrészes animáció mellett foglal helyet. '92 óta természetesen számos Batman-animációval találkozhattunk (rövid ideig ezt a sorozatot is "feltámasztották" a kilencvenes évek végén, kissé modernizált formában, de mondanom sem kell, az a változat már meg sem közelítette a klasszikust), de huszonnégy esztendő távlatából sem halványult el a köznyelvben csak TAS-ként elhíresült széria ragyogása. Csak ajánlhatom, hogy ha esetleg még nem ismeritek, akkor a holnap bemutatandó Batman Superman ellen című Snyder-gaztett helyett tegyetek vele egy próbát. Meglátjátok, rögtön magába szippant majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése