A köztársaság kevély tölgye - A Star Wars mint politikai dráma

Sokan nem szeretik a Star Wars második trilógiáját. Vannak, akik az első sorozat gyermeki báját, őszinteségét hiányolják belőle. Mások szerint az újabb trilógia túlságosan steril és üres. Egyesek a régi sorozat szerethető és eredeti karaktereihez mérik az új elrajzolt, néha dühítően ostoba figuráit. Ugyancsak szokás szidni a primitív dramaturgiát is. S van olyan vélemény is, hogy az újabb trilógia egyszerűen elárulta az első sorozatot olyan döntésekkel, mint hogy az Erőt megpróbálta tudományosan leírható jelenséggé átszabni vagy, hogy a nagyszabású saga kezdőpontjává egy pitiáner politikai csatározást tett. Nem vitatva e kritikák jogosságát, az alábbiakban arról szeretnék beszélni, hogy az újabb trilógia egy ponton nem csak a régi sorozathoz maradt hű, de olyan irányba vitte tovább a Star Wars történetét, amely a nyugati kultúrkör egyik alapmítosza, és amely az amerikai politikai kultúra talán legfontosabb, alapító mítosza is egyúttal (vagy legalábbis egyike a legfontosabb ilyen, az amerikai politikai gondolkodást formáló történeteknek). Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor az újabb trilógia viszonylag ritkán méltatott értékeire bukkanhatunk rá. De hogy így tehessünk, ahhoz arra van szükség, hogy elfogadjuk: a Star Wars és mindenekelőtt az újabb trilógia - sok egyéb mellett persze, de igen nagy részben mégiscsak - egy politikai dráma. Persze, persze, az első trilógia alapján sem nehéz ezt elfogadni: van benne császár, meg Birodalom, meg Szenátus (már ameddig), meg vannak lázadók, s többször szóba kerül a hajdani aranykor, a Köztársaság ideje. Ugyanakkor az is igaz, hogy a legtöbb ember számára mindez csak háttértörténet az izgalmas kalandok, Luke felnőtté válása, az apa-fiú dinamika, a Han-Leia szerelmi történet és persze mitikus háttérként a Jó és a Rossz harca számára. A császár (és Darth Vader) itt inkább csak gonosz varázsló(k), ahogy Yoda (meg Obi van) a jó varázsló(k). De azért az elejtett utalásokból már itt is könnyű felismerni azt a bizonyos alapmítoszt, amelyre a második trilógia már nagy hangsúllyal fog hivatkozni: ez pedig a római köztársaság bukásának története, amely kétezer éve a nyugati kultúrkör egyik legfontosabb, újra és újra elbeszélt, oda-vissza alaposan megvizsgált, a politikai gondolkodás számára még mindig elég nyersanyagot szolgáltató problémája. E történet pedig azért izgatja kitartóan a nyugati emberek képzeletét, mert a köztársaság akkor bukott el, amikor elfogytak a külső ellenségei, s közben éppen az veszett el, ami Rómát naggyá tette: a szabadsága. Ha nem is volt kivételes az ókorban, hogy köztársaságban éljenek emberek, de a köztársaságok birodalmakat nemigen teremtettek. A szabadság és a területileg kiterjedt hatalom és gazdagság egymást kizáró ellentéteknek látszottak. Sőt, az már Róma bukása előtt kétszáz évvel is közhelynek számított, hogy a naggyá válás lerombolja a szabadságot. Így járt Athén is, s így Karthágó. Róma éppen azáltal számított kivételnek, hogy sosem látott méretű birodalmat tudott létrehozni, és közben a szabadságát is megőrizte, amit egyedülállóan kifinomult politikai rendszerének ("vegyes alkotmányának") volt szokás betudni. Hogy mégsem kerülte el a sorsát, s előbb polgárháborúba süllyedt, majd monarchiává degenerálódott, évszázadokon át azt jelentette a politika iránt érdeklődőknek, hogy aki szabad akar maradni, annak nem szabad nagyságra törekednie, és hogy a szabadságra a legnagyobb fenyegetést nem külső erők, hanem belső problémák jelentik, amelyek forrása nem más, mint az erkölcsök megromlása. A belső hanyatlás egyik legfontosabb lépése pedig az volt, hogy Rómát egy idő után már nem felfegyverzett polgárai védték, hanem zsoldosok, s ez által Róma kiszolgáltatódott egyfelől egy hozzá nem lojális fegyveres erő kénye-kedvének, másfelől a velejéig korrupt politikai elit ambícióinak. A római köztársasági bukástörténet különösen a reneszánsztól kezdve játszott izgalmas szerepet. S ahogy John Pocock a The Machiavellian Moment című könyvében megmutatta, az angolszász politikai gondolkodás számára is a 17. századtól a 18. század végéig az egyik legfontosabb kérdés az volt, a szabadság (amit az angolok saját politikai világuk meghatározó ismertetőjegyének tekintettek) vajon megőrizhető-e valamilyen intézményes módon. Az angol polgárháborútól kezdve másfél évszázadon át a „klasszikus republikanizmus" végig ott kísértett az angolszász politikai kultúrában. Különösen a radikális - és figyelemreméltó módon a konzervatív- szereplőknél, akiket növekvő aggodalommal töltött el az angol pénzügyi forradalom (a közhitel megjelenése és így az angol, majd brit állam finanszírozottságának drámai javulása, egyúttal növekvő eladósodása) által a kontinentális háborúkban való bevetésre létrehozott állandó hadsereg kiépítése, a koronának a parlamentben a patronázs (lényegében: hivatalok osztogatásával megvalósított korrupció), a növekvő kereskedelem révén felhalmozódó gazdagság és a napról napra hatalmasabbá váló gyarmatbirodalom. S emiatt úgy érezték, hogy a római köztársaság végnapjait kezdik újraélni saját életükben. Hogy tehát egy olyan világban élnek, amelybe a bukás bele van kódolva: mégpedig nem külső ellenség, hanem a belső korrupció révén. Érdekes módon, az amerikai gyarmatokon ez a republikánus paranoia nagyjából egy generáció eltéréssel tetőzött. Ahogy Bernard Bailyn klasszikus művében, a The Ideological Origins of the American Revolutionben bemutatta, a gyarmatosok a forradalmat megelőző években nyúltak vissza azokhoz a brit pamfletekhez, amelyek a közhitel probléma kapcsán a szabadság elvesztésétől való rettegésről tanúskodtak. De persze nem a késedelem a legérdekesebb ebben, hanem az, hogy mennyire magukra ismertek a republikánus összeesküvés-elméletben. Nem is csoda, hiszen a gyarmatok relatív fejletlensége miatt magukra hajlamosak voltak amolyan romlatlan erkölcsű, felfegyverzett földműves közösségként tekinteni, ugyanakkor különösen szabadságszerető népeknek tartották magukat, hiszen zömük, gondolták, a zsarnokság fenyegetése elől menekült annak idején a tengerentúlra. Ha átnéztek az óceán túlpartján lakó, fölöttük mindenáron uralkodni akaró, rájuk újabb és újabb adókat kivető, ősi szabadságaikat semmibe vevő (képviselet megadása nélkül akartak adóztatni pl.), a gyarmatokra időnként mindenféle külső fenyegetések ürügyén állandó katonaságot küldő britekre, kézenfekvőnek tűnhetett, hogy ők, a gyarmatosok egy erkölcseiben hanyatló, birodalommá váló, s egyre zsarnokibb köztársaság végvidékének utolsó szabad lakói, akik, ha a szabadságukat meg akarják védeni, kénytelenek fegyverrel küzdeni érte és kénytelenek újraalapítani a köztársaságot. Ez a republikánus mítosz tehát az alapító atyák egyik ideológiai eszköze volt a forradalom igazolására, és be is épült az amerikai politikai kultúrába, annak egyik alaprétegét adva. Ma is fontos része az amerikai politikai kultúrának a szabadságot az államtól (főleg a szövetségitől) és a korrupt elit összeesküvésétől féltő republikánus paranoia, az erkölcsös, anyagilag független, felfegyverzett kisember kultusza. Ugye milyen ismerősek ezek a motívumok az új trilógiából? Valóban, a második sorozat eseményeinek belső koherenciáját az antik és kora-újkori elemekből építkező klasszikus republikánus bukástörténet dramaturgiája adja. A Köztársaságnak nincs is külső ellensége, hanem belülről érkezik a fenyegetés. Szimbolikus erejű, hogy a bukáshoz vezető eseménysort a Kereskedelmi Szövetség blokádja indítja el, hiszen a „monied interest" a 17. század vége óta mindig is a szabadságra leselkedő egyik potenciális veszélyforrás ebben a gondolatkörben. Az is jellemző, hogy ezt a konfliktust a Szenátus nem tudja megoldani, mert a belviszályok cselekvésképtelenségre kárhoztatják. A belső ellenség által titokban megrendelt (klón)hadsereg és a titkos ellenség Palpatine kancellárra ruházott rendkívüli hatalom (amit ő egy párját ritkítóan cinikus demokráciapárti beszéd keretében fogad el) mind-mind a köztársaság bukásának klasszikus forgatókönyvét: a Mariusok, Sullák, Caesarok, Augustusok útját követik, vagyis szintén a republikánus ideológiából ismerős toposzokat idéznek fel. Jellemző, hogy az egymást követő, látható gonoszok, a Kereskedelmi Szövetség, Darth Moul, Dooku gróf, Grievous tábornok mind-mind csak ürügyek a rendkívüli állapot fenntartására és a köztársasági intézmények lerombolására. Ezen belül kifejezetten ironikus Dooku gróf szerepe: ő a köztársaságot belülről fenyegető zsarnokság ellen harcol, vagyis republikánus érvekkel és az igazságot nyíltan kimondva védelmezi azt a küzdelmet, amely mögött valójában maga a köztársaságot titokban belülről fenyegető zsarnokság képviselője, Darth Sidious áll. Az is tanulságos, hogy miután rendkívüli hatalmat kap a leendő zsarnok, egyenként leszámol a köztársaság utolsó őrzőivel, a Jedi Renddel és saját lázadó híveivel, hiszen egyikükre, sőt, semmilyen önálló erőre sincs szükség a zsarnokság világában: a győztesek és a vesztesek jutalma ugyanaz. Egy érdekes megjegyzést tett nemrég egy politológus arról, hogy a Jedi Tanács egy diszfunkcionális és politikaidegen elem a köztársaságban. Érdekes, ámde eszmetörténeti értelemben teljesen téves gondolat. Mivel a klasszikus republikánus ideológia szerint a szabadság legerősebb védőbástyája az erkölcs, ezért a kora-újkorban, ókori mintára, mindig is fontosnak tartották az erkölcs „intézményesítését": az állampolgári nevelést, a hadsereg milícia alapokon való felépítését, és olyan politikai intézmények létrehozását, amelyek magasabb szempontokat tudnak érvényesíteni a döntéshozatalban, de nem telepszenek rá a szabadság többi intézményére. Ilyen volt Spártában az ephorosok testülete, Rómában a Senatus vagy a censor intézménye. A Jedi Tanács elsősorban ennek a klasszikus republikánus eszménynek a kifejeződése a Star Wars univerzumban, de ne higgyük, hogy teljességgel idegen a mai világtól: a Jedi Tanács egy lézerkardokkal felfegyverzett alkotmánybíróságnak is tekinthető. Márpedig legalább Machiavelli óta tudjuk, de az elmúlt években itthon is megtapasztalhattuk, hogy milyen esendő az olyan alkotmány, amelyet nem védelmeznek valódi fegyverek, csak szép szavak. A második trilógia belső koherenciáját és egyúttal az események igazi súlyát, úgy vélem, ez a klasszikus republikánus alapokon nyugvó, az amerikai politikai kultúrában mélyen gyökerező paranoid politikai összeesküvés-elméleti elbeszélés adja. A rengeteg egyéb esetlegesség és dramaturgiai hiba ellenére a második trilógia ezt a történetet hibátlan következetességgel, kompromisszummentesen adja elő. Sokan kérdezik, hogy hogy lehetséges, hogy Palpatine nem bukik le. Ez igazából rossz kérdés klasszikus republikánus szemszögből: a köztársaság végzetét éppen az teszi mindig lehetővé, hogy a korrupció és a belviszályok elterelik a szabadság őreinek figyelmét a lopakodó zsarnokság veszélyéről. Más kérdés, hogy a második trilógia egyik legfontosabb szerkezeti hibájának is éppen ez a forrása: nem véletlen, hogy sem a Kereskedelmi Szövetség, sem Dooku, sem Grievous nem nagyszabású gonoszok, sőt, szinte teljesen érdektelenek (talán az egy Dookut leszámítva): hiszen ők nem egyszerűen látszanak rosszul megrajzolt papírmasé figuráknak, hanem valóban kesztyűbábok is. A valódi, a köztársaságot belülről fenyegető veszedelemnek egyszerű játékszerei ők, akiket felhasznál, majd szívfájdalom nélkül eldob. A klasszikus republikánus tanmese belső logikájába mindez nagyon jól beleillik. De persze érthető, ha a nézők képzeletét így kevésbé lehet megragadni. A jelek szerint nem a következetlenség tud csak dramaturgiai hiba lenni, de néha a következetesség is.