Újonnan induló cikksorozatunkkal talán darázsfészekbe nyúlunk, s valószínűleg egyesek érzékenysége is sérülni fog, ám szerzőtársammal, Tenebrával már korábban elhatároztuk, hogy a blogon teret szentelünk a mai magyar filmkritika és kritikusszakma helyzetéről szóló diskurzusnak. Magam semmilyen szálakkal nem kötődöm ehhez a szakmához, nem vagyok - és nem is voltam - hivatásos filmkritikus, nem publikálok egyetlen filmes tematikájú orgánum számára sem: kizárólag független bloggerként tevékenykedem. Korábban azonban évekig írtam cikkeket különböző filmes oldalakra, Tenebra pedig máig aktív szerzője több honlapnak, folyóiratnak is. Merem hát remélni, hogy a következőkben terítékre kerülő problémákat képesek leszünk avatott szemmel és kimerítően elemezni, ugyanakkor azt is megígérhetem, hogy mindenféle személyeskedő, élcelődő tónust mellőzve, objektíven próbáljuk megközelíteni a témát. Vágjunk hát bele!
Nem is kell hosszasan magyaráznom, miről is fog szólni ez a fejezet, hiszen a címből valószínűleg sokan tudják már, mely jelenséget kívánom pellengérre állítani. Az elmúlt néhány évben felerősödött az a tendencia, hogy egyes szerzők (nagyobb presztízsű sajtóorgánumoktól kezdve egészen a kisebb blogokig) testnedvekbe és salakanyagokba mártják aranypennájukat. Megvallom töredelmesen, kedves Olvasó: ha a képzeletem peremén járok, akkor sem tudok rájönni, mi célt szolgálhat ez - az esetek kilencvenöt százalékában - rendkívül erőltetett, modoros, és a professzionális újságírással köszönőviszonyban sem lévő vagánykodás. Persze a blog eleve "lazább" műfaj, s joggal vetődhet fel a kérdés: miért akarom én például mezei bloggereken számon kérni a professzionalizmust? Nos, ennél szerintem bonyolultabb a képlet. Egyrészt, mint említettem, korántsem csak a blogok frontján érzékelhető ez a stiláris hanyatlás, másrészt egyre inkább elmosódik a határ a hobbiból írt, rajongói hevülettől hajtott blogok és a "hivatalos", saját költségvetéssel rendelkező, szervezetten működő kulturális-filmes portálok között.
Ma már egyes "amatőr" kézben lévő blogok is kultúraformáló szerepet vindikálnak maguknak. Az egyik legtrágárabb, legközönségesebb nyelvezetű filmes blog főszerkesztője például többször hangsúlyozta posztjaiban, hogy ők bizony kulturális missziót teljesítenek tevékenységükkel. Szeretném azt hinni, hogy csupán ironizált (ha így volna, magam is értékelném a tréfát), ám nem ringatom magam illúzióba. Nem azzal van tehát a bajom, hogy a blogok jelentősége az elmúlt években egyre inkább felértékelődött, hanem azzal, hogy mindez az esetek többségében az igénytelen, alacsony stílusértékkel bíró, olykor-olykor kifejezetten obszcén fogalmazásmód elterjedését ("mainstreambe" átgyűrűzését) is maga után vonta. Nyilván nem állítom azt, hogy a hivatásos orgánumok stilisztikai-esztétikai színvonalának meredek zuhanása csak és kizárólag a laza, kötetlen "blognyelv" térhódításának köszönhető, de meggyőződésem, hogy szoros az összefüggés. Mindenesetre ma már valóban elmondható, hogy - ha nem is azonos mértékben, de - a magyar filmkritika szinte valamennyi rétegét áthatja az obszcén stílus. Természetesen e tekintetben vannak különbségek egy egyszerű, független blog és egy strukturáltabb, szalonképesebb filmes portál között, de a trend voltaképpen egy irányba mutat.
Ha minél többen próbálnak káromkodásból katedrálist állítani (márpedig jelenleg ez a helyzet), akkor egyre kevésbé lesz szükség professzionális, szakavatott filmkritikusokra. Nem kívánom, hogy mindenki számára a Báron György vagy Bikácsy Gergely által fémjelzett kedélyes-bölcsészes esszéista iskola legyen az abszolút mérce. Nincs kifogásom a hétköznapibb nyelv használata ellen, azonban örvendetes volna, ha az egyes szerzők ismernék a határokat. Hogy meddig tartózkodnak a legitim, komolyan vehető és ízléses filmkritika övezetében, és mikor lépnek rá a dilettantizmus ösvényére. Ez viszont látszólag nehezükre esik. Képtelenek megkülönböztetni egymástól két jelenséget: a filmkritikát mint publicisztikai műfajt, valamint a kocsmai beszélgetést mint gyakran előforduló, teljességgel hétköznapi élethelyzetet. Számos szerző egyre inkább olyan stílusban közli kritikáját, mintha egyáltalán nem is vonatkoznának rá semmiféle esztétikai-stilisztikai kötelezettségek, nem jól megformált, igényes szöveggel kellene dolgoznia, hanem élőszóban, vulgáris nyelvi kifejezőeszközök segítségével kellene beszámolnia az adott műről egy külvárosi talponálló ronggyá ázott törzsvendégének. Alapvetően semmi kifogásom nem volna az ilyen színvonalú írásokkal szemben, ha szerzőik nem filmkritikaként hivatkoznának rájuk. Nem a szennyműfaj legitimitását tagadom tehát, csupán azt szeretném, ha az értékes és a hitvány stílusminőségek világosan elkülönülnének egymástól. Ha viszont hagyjuk, hogy a határok egymásba folyjanak, akkor szép lassan a filmkritika műfaját ítéljük halálra. Természetesen ettől még nagyon messze vagyunk, hiszen szerencsére rengeteg magas nívójú és kifinomult stílusú írással találkozhatunk nap mint nap. De nem tagadhatjuk: a barbárok már döngetik Róma kapuit.
Azok a filmes tematikájú oldalak, melyek rendszeresen legitim kritikaként fogadtatják el közönségükkel obszcén szösszeneteiket, igen változatos képet mutatnak. Van köztük egyszemélyes, lezser rajongói blog, melyen bizony meglátszik, hogy gazdája egyetlenegyszer sem olvassa végig írásait, mielőtt élesítené azokat; akadnak nagyobb szerzőgárdával rendelkező blogok, melyek rendszerint trashfilmekkel, exploitationnel, geek-kompatibilis témákkal foglalkoznak (az egyik ilyen orgánum tollnokai szinte minden cikkükben ugyanazokat a bombasztikus, közönséges vagy csak egyszerűen olcsó jelzőket sütik el, azaz még arra sem veszik a fáradságot, hogy stílustalanságuk közepette némi stílusosságot mímeljenek); találunk persze professzionális moziportálokat is, melyek óvatosabban fogalmaznak ugyan, de erősen érezhető, hogy csak azért fogják vissza magukat, mert hivatalosan mégis "online folyóiratnak", nem pedig "kocsmaszagú kis blogocskának" minősülnek; aztán olyasfajta "filmművészeti folyóirat" is található a kínálatban, mely az ország elsőszámú egyetemén szökkent szárba, még talán némi ígéretet is hordozott magában indulásakor, mára azonban a "folyóirat" online verziójában szinte csak elborult kísérleti filmekről, testnedvekről, vérről, salakanyagokról, "kankós genitáliákról" (nem vicc!) esik szó, vagy épp a behernyózott James Franco-val születnek fiktív (!) interjúk, melyekben természetesen - ahogy az talán sejthető is - szintén nem a shakespeare-i nyelvezet az uralkodó. (Bevallom, hajdanán, amikor a lap még nem állt át erre a polgárpukkasztó tónusra, magam is publikáltam náluk. Ma már fel sem lapozom az oldalukat.)
Persze talán szélesebb kontextusba kellene ágyaznom a problémát. Hiszen a szabadszájú fogalmazásmód korántsem csak a filmkritika területén burjánzik manapság. Sajnos e trend egytől-egyik jellemző a legnagyobb és legnépszerűbb magyar internetes sajtóorgánumokra. Például egy rakás hírportálra, a Velvettől kezdve a 444.hu-n keresztül egészen a kvázi "kormányzati kézi vezérléssel" működtetett 888.hu-ig, melynek főszerkesztője nemrégiben olyan alpári és megengedhetetlen stílusú, ráadásul másokkal szemben hihetetlenül lenéző "gasztronómiai villámkritikát" jelentetett meg (a cikket szerzőtársunk, Sir Cesare Finta Gonzago kommentálta saját blogján), mely már egyedül őt magát minősíti. Ha tehát már a jelenlegi kormánypárt egyik tollforgató-bérence sem pocsékol szellemi energiát szövegei alapos nyelvi-esztétikai megmunkálására, milyen jogon várjuk el holmi filmes szakíróktól vagy civil bloggerektől, hogy kifinomult stílusban publikáljanak? Akár ezt a kérdést is feltehetnénk. Én viszont úgy érzem, a filmkritikának önmagában és önmagáért kell helytállnia; saját múltjához, hagyományaihoz kell mérnie magát, és nem holmi ostoba korszellem vagy általános tendencia védőernyője alá bújnia. Viszont cáfolhatatlan: az egész magyar internetes sajtóra jellemző egyfajta nyelvileg igénytelen közlésmód. Tudom, hogy ez köszönhető a közösségi oldalak, a Facebook térhódításának is (kiváltképpen mivel a Facebook is kezd már egy ideje mintegy "globális sajtótermékként" funkcionálni), de úgy érzem, rejtőzik e jelenség mögött egyfajta speciálisan magyar nívótlanság is. Tudvalevő: ha van ország, ahol mind az írott, mind az elektronikus médiában hemzsegnek a sajtóhibák (a magyartalan mondatoktól kezdve a nyelvhelyességi problémákon keresztül egészen az elvétett központozásig), az épp Magyarország. Nem szívesen mondom ezt, de azt hiszem, egyáltalán nem véletlen, hogy a magyar nemcsak sajtó-, de stílushibákat is gyakorta vét.
Visszatérve a filmkritikára: az imént említett "speciálisan magyar nívótlanság" talán kevéssé jellemző "mögöttes indíték" ezen a területen. Az elmúlt években sokat töprengtem rajta, hogy vajon mi motiválhat egyes szerzőket - akik, bizonyos vagyok benne, sokkal választékosabb és kulturáltabb stílusban is tudnának írni - erre az olcsó pozőrködésre. Egyes esetekben bizonyára csak arról van szó, hogy az adott szövegíró szereti úgymond "elengedni magát", lázadozik a kritikaműfaj bevett konvenciói ellen (igazán nem akarok senki lelkébe gázolni, de én az ilyesmit módfelett gyermeteg magatartásnak gondolom), és görcsösen meg akarja mutatni a világnak - meg persze saját magának -, hogy nemcsak szmokingban, hanem köldökig kigombolt ingben, letolt nadrággal is lehet keringőzni. (Ismerek is olyan szerzőket, akik nagyjából ilyesfajta elvek mentén publikálnak.) Aztán persze - ismét hangsúlyozom: nem kívánok bántani senkit, mégis, ezt ki kell mondanom - biztosan vannak olyan tollnokok is, akiket a kisebbségi komplexus, a feltűnési vágy vezérel. (Az angolban létezik is e típusra egy találó "szakkifejezés", az "attention whore" terminus.) Ők valószínűleg sikertelen magánéletük, mindennapos frusztrációik, talán belső démonaik elől menekülve ragadnak klaviatúrát. Megnyugtató menedékre találnak a világhálón, ahol alternatív identitásukat is megformálhatják. Az interneten határozott, kemény megmondóemberekké növik ki magukat: vonzani kezdenek egy bizonyos olvasóréteget, amely egy idő után hallgatni fog a szavukra, csüng rajtuk, érdeklődik irántuk. És persze ezt a kapcsolatot úgy lehet a leghatékonyabban szorosra fűzni, ha tollforgatónk lesüllyed a sűrű levegőjű zugkocsmák színvonalára. Ha cikkeiben trágárkodik, azzal egyrészt vagányabbnak tűnik fel a közönsége szemében, másrészt demonstrálja: lám, én valójában egy vagyok közületek, hiszen éppen olyan hétköznapian, őszintén, pózmentesen fejezem ki magam, akár ti!
Szent meggyőződésem, hogy létezik egy harmadik kategória is: az, amelyik nincs is tisztában vele, hogy a stílusa inadekvát. Ide olyan bloggereket és botcsinálta véleményvezéreket tudnék sorolni, akik valószínűleg életükben nem olvastak még igazi, a szó nemes értelmében vett filmkritikát, így hát a műfaj elemi ismérveivel is hadilábon állnak - azaz semmi okuk arra, hogy kötelező érvényűnek érezzék magukra nézve annak szabályait. Mindez pedig már a mai filmkritika másik nagy betegségével függ össze: a demokratizálódással. (Őszintén kíváncsi vagyok, ha jelenünk néhány közkedvelt szerzőjét hirtelen visszaröpítenénk a '80-as, '90-es évek Magyarországára, vajon hány kulturális lap engedné, hogy beléjük mártsák testszagú pennájukat?) Ma már tulajdonképpen bárki indíthat blogot, felpakolhat rá egy sebtében összetákolt írást, és bátran felcímkézheti azt "filmkritikának". Ki fogja az ellenkezőjét állítani? Van-e olyan "legfelső tekintély", mely meghatározhatná, hol húzódnak a műfaj választóvonalai? Természetesen nincs. Épp ez a jelenlegi rendszer egyik legnagyobb rákfenéje: nincs benne valódi szűrő, teljesen folyékony az átmenet a professzionális publicisztika és a hobbibloggerek házi barkácsolásai között. (Ez a jelenség persze egy önálló írás témája is lehetne, sőt valószínűnek tartom, hogy ebben a sorozatban külön cikket szentelünk majd ennek a kérdésnek is.)
És ezzel eljutottam mondandóm lényegéhez. Korunk kritikagyártói talán azt képzelik, hogy sajátos hangvételükkel "szűz ösvényt törnek". Hogy a fesztelen, laza fogalmazásmód egyedi karaktert kölcsönöz számukra. Sőt, az egyik notóriusan trágárkodó orgánum vezéregyénisége egyszer azt válaszolta nekem, hogy nekik igenis ilyen (mérhetetlenül obszcén) a stílusuk, ezt tiszteletben kell tartanom. Majd így folytatta: minden filmes portál maga választhatja meg a stílusát, s az, hogy ebben különböznek, csak jó, hiszen így nagyon kívánatos diverzitás jön létre a piacon. Nos, az illető, aki számomra így felelt, súlyos tévedés áldozata. Ugyanis nem azzal teszünk szert eredeti stílusra, ha szinte végig E/1-ben írjuk a cikkünket, belecsempészünk néhány igazi, ízes magyaros fordulatot, netán még az adott film rendezőjének édesanyját is a szánkra vesszük (volt már hasonlóra példa, nem is kis látogatottságú filmes blogon!). Lehet, hogy ezzel egyeseknek újat mondok (remélem, nem), de a trágárság és a vulgaritás a stílusosság ellentéte. Én is teleszőhettem volna ezt a cikket ocsmányabbnál ocsmányabb kifejezésekkel, de nem tettem. Miért nem? Mert ennél a szintnél többre tartom magam, a blogot, és mindenekelőtt az olvasókat. Mert úgy érzem, nem kell ilyen eszközökhöz folyamodnom ahhoz, hogy egy-egy írásom megüsse az originalitás mércéjét. Nem attól lesz személyes egy írás, hogy a hétköznapi nyelvhasználatunk fordulatait visszük bele. A filmkritika műfajára is érvényes ugyanis a "kevesebb több" elve: az igazán jó filmkritikus már a puszta nyelvhasználatával, szabatos és érthető fogalmazásmódjával, valamint markáns értékítéletével egyediséget és bizonyos fokú személyességet képvisel. A többi csupán kelletlen exhibicionizmus, megjátszott vagánykodás. A többinek semmi köze a valódi filmkritikához. Nem tiszteletlenségből, nem is kötekedésből, de fel kell tennem a kérdést: aki egy-egy publicisztikai munkája érdekében (és során) nem képes és nem is hajlandó a nyelvet transzformálni, elemelni a hétköznapiság talajától, az milyen jogon vallja magát filmkritikusnak?
Engedjenek meg még egy utolsó észrevételt. Sok helyen dívik még a kulturált filmkritika. Van még remény. Megfigyeléseim azt igazolják, hogy az esetek többségében azok az orgánumok kötelezik el magukat a szabadosabb közlésmód mellett, melyeknek - hogy eufemisztikus fordulattal éljek - a filmkultúra áramoltatása volna a fő profiljuk. Azonban azok a műhelyek, melyek rendszerint egy-egy választékosabb arculatú kulturális (összművészeti) portál részei (rovatai), mintha kivétel nélkül gyakorolnák a mértékletesség és a stílusosság erényeit. Ezt pedig felettébb megnyugtató látni. Ez is csak azt mutatja, hogy legfőképpen akkor építünk káromkodásból katedrálist, ha nincs fölöttünk olyan szabályozó erő, ami ezt megtilthatná nekünk.
Egyesek most bizonyára úgy gondolják, hogy irigy vagyok az enyémnél nagyobb és népszerűbb blogok, portálok sikereire. Miután abbahagytam a "mainstream kritikaírás"-t, egy illető meg is jegyezte: biztosan azért "vonultam vissza" (feltehetőleg sértődöttségből és dacból), mert fáj nekem, hogy egy bizonyos blog körül nagy kultusz alakult ki az évek során, míg azokat a lapokat, ahová én publikáltam, kevesebben látogatták. Mindezt csak azért említem, mert talán egynémely olvasómban is felmerül, hogy ez az írás afféle kicsinyes, személyes bosszú volt azokon, akik valójában sokkal jobban írnak nálam. Nos, azt hiszem, az ilyesféle feltételezések mélyén súlyos ellentmondás feszül: miért is irigyelnék olyasvalakiket, akik sokkal alantasabb és olcsóbb eszközökkel próbálják magukhoz vonzani közönségüket, akik sokkal alacsonyabb stílusértékű írásokkal rukkolnak elő, sokkal kevesebb szerzői önbecsüléssel bírnak, mint magam? És miért is ne lehetne önérdek és hátsó szándék nélkül negatív véleményt megfogalmazni egy jelenségről? Engem nem egyes személyek pozíciója, hanem a kritikának mint műfajnak a helyzete érdekel - és nyugtalanít. Én mint olvasó szeretnék tartalmas élményekkel gazdagodni, ha egy-egy számomra még ismeretlen blogra, kulturális honlapra tévedek. Sajnos ez mostanában egyre kevesebbszer sikerül. Mindenesetre bízom benne, hogy az értelmes és színvonalas filmkritika csillaga még nem áldozott le. Bevallom, jelen blogot is azért hoztam létre, hogy bebizonyítsam: lehet másként is írni. Nem szükséges minden filmes orgánumnak olyan áporodott szagot árasztania, mint amilyen egy középiskola fiúöltözőjében tapasztalható testnevelés óra után. És amíg vagyunk néhányan, akik hiszünk benne, hogy lehet másként is, addig nemcsak káromkodásból fognak katedrálisok épülni. Ebben biztos vagyok.
2015. november 5., csütörtök
Akasztjuk a hóhért, 1. rész: Káromkodásból katedrálist? Stiláris válság a mai magyar filmkritikában
Újonnan induló cikksorozatunkkal talán darázsfészekbe nyúlunk, s valószínűleg egyesek érzékenysége is sérülni fog, ám szerzőtársammal, Tenebrával már korábban elhatároztuk, hogy a blogon teret szentelünk a mai magyar filmkritika és kritikusszakma helyzetéről szóló diskurzusnak. Magam semmilyen szálakkal nem kötődöm ehhez a szakmához, nem vagyok - és nem is voltam - hivatásos filmkritikus, nem publikálok egyetlen filmes tematikájú orgánum számára sem: kizárólag független bloggerként tevékenykedem. Korábban azonban évekig írtam cikkeket különböző filmes oldalakra, Tenebra pedig máig aktív szerzője több honlapnak, folyóiratnak is. Merem hát remélni, hogy a következőkben terítékre kerülő problémákat képesek leszünk avatott szemmel és kimerítően elemezni, ugyanakkor azt is megígérhetem, hogy mindenféle személyeskedő, élcelődő tónust mellőzve, objektíven próbáljuk megközelíteni a témát. Vágjunk hát bele!
Nem is kell hosszasan magyaráznom, miről is fog szólni ez a fejezet, hiszen a címből valószínűleg sokan tudják már, mely jelenséget kívánom pellengérre állítani. Az elmúlt néhány évben felerősödött az a tendencia, hogy egyes szerzők (nagyobb presztízsű sajtóorgánumoktól kezdve egészen a kisebb blogokig) testnedvekbe és salakanyagokba mártják aranypennájukat. Megvallom töredelmesen, kedves Olvasó: ha a képzeletem peremén járok, akkor sem tudok rájönni, mi célt szolgálhat ez - az esetek kilencvenöt százalékában - rendkívül erőltetett, modoros, és a professzionális újságírással köszönőviszonyban sem lévő vagánykodás. Persze a blog eleve "lazább" műfaj, s joggal vetődhet fel a kérdés: miért akarom én például mezei bloggereken számon kérni a professzionalizmust? Nos, ennél szerintem bonyolultabb a képlet. Egyrészt, mint említettem, korántsem csak a blogok frontján érzékelhető ez a stiláris hanyatlás, másrészt egyre inkább elmosódik a határ a hobbiból írt, rajongói hevülettől hajtott blogok és a "hivatalos", saját költségvetéssel rendelkező, szervezetten működő kulturális-filmes portálok között.
Ma már egyes "amatőr" kézben lévő blogok is kultúraformáló szerepet vindikálnak maguknak. Az egyik legtrágárabb, legközönségesebb nyelvezetű filmes blog főszerkesztője például többször hangsúlyozta posztjaiban, hogy ők bizony kulturális missziót teljesítenek tevékenységükkel. Szeretném azt hinni, hogy csupán ironizált (ha így volna, magam is értékelném a tréfát), ám nem ringatom magam illúzióba. Nem azzal van tehát a bajom, hogy a blogok jelentősége az elmúlt években egyre inkább felértékelődött, hanem azzal, hogy mindez az esetek többségében az igénytelen, alacsony stílusértékkel bíró, olykor-olykor kifejezetten obszcén fogalmazásmód elterjedését ("mainstreambe" átgyűrűzését) is maga után vonta. Nyilván nem állítom azt, hogy a hivatásos orgánumok stilisztikai-esztétikai színvonalának meredek zuhanása csak és kizárólag a laza, kötetlen "blognyelv" térhódításának köszönhető, de meggyőződésem, hogy szoros az összefüggés. Mindenesetre ma már valóban elmondható, hogy - ha nem is azonos mértékben, de - a magyar filmkritika szinte valamennyi rétegét áthatja az obszcén stílus. Természetesen e tekintetben vannak különbségek egy egyszerű, független blog és egy strukturáltabb, szalonképesebb filmes portál között, de a trend voltaképpen egy irányba mutat.
Ha minél többen próbálnak káromkodásból katedrálist állítani (márpedig jelenleg ez a helyzet), akkor egyre kevésbé lesz szükség professzionális, szakavatott filmkritikusokra. Nem kívánom, hogy mindenki számára a Báron György vagy Bikácsy Gergely által fémjelzett kedélyes-bölcsészes esszéista iskola legyen az abszolút mérce. Nincs kifogásom a hétköznapibb nyelv használata ellen, azonban örvendetes volna, ha az egyes szerzők ismernék a határokat. Hogy meddig tartózkodnak a legitim, komolyan vehető és ízléses filmkritika övezetében, és mikor lépnek rá a dilettantizmus ösvényére. Ez viszont látszólag nehezükre esik. Képtelenek megkülönböztetni egymástól két jelenséget: a filmkritikát mint publicisztikai műfajt, valamint a kocsmai beszélgetést mint gyakran előforduló, teljességgel hétköznapi élethelyzetet. Számos szerző egyre inkább olyan stílusban közli kritikáját, mintha egyáltalán nem is vonatkoznának rá semmiféle esztétikai-stilisztikai kötelezettségek, nem jól megformált, igényes szöveggel kellene dolgoznia, hanem élőszóban, vulgáris nyelvi kifejezőeszközök segítségével kellene beszámolnia az adott műről egy külvárosi talponálló ronggyá ázott törzsvendégének. Alapvetően semmi kifogásom nem volna az ilyen színvonalú írásokkal szemben, ha szerzőik nem filmkritikaként hivatkoznának rájuk. Nem a szennyműfaj legitimitását tagadom tehát, csupán azt szeretném, ha az értékes és a hitvány stílusminőségek világosan elkülönülnének egymástól. Ha viszont hagyjuk, hogy a határok egymásba folyjanak, akkor szép lassan a filmkritika műfaját ítéljük halálra. Természetesen ettől még nagyon messze vagyunk, hiszen szerencsére rengeteg magas nívójú és kifinomult stílusú írással találkozhatunk nap mint nap. De nem tagadhatjuk: a barbárok már döngetik Róma kapuit.
Azok a filmes tematikájú oldalak, melyek rendszeresen legitim kritikaként fogadtatják el közönségükkel obszcén szösszeneteiket, igen változatos képet mutatnak. Van köztük egyszemélyes, lezser rajongói blog, melyen bizony meglátszik, hogy gazdája egyetlenegyszer sem olvassa végig írásait, mielőtt élesítené azokat; akadnak nagyobb szerzőgárdával rendelkező blogok, melyek rendszerint trashfilmekkel, exploitationnel, geek-kompatibilis témákkal foglalkoznak (az egyik ilyen orgánum tollnokai szinte minden cikkükben ugyanazokat a bombasztikus, közönséges vagy csak egyszerűen olcsó jelzőket sütik el, azaz még arra sem veszik a fáradságot, hogy stílustalanságuk közepette némi stílusosságot mímeljenek); találunk persze professzionális moziportálokat is, melyek óvatosabban fogalmaznak ugyan, de erősen érezhető, hogy csak azért fogják vissza magukat, mert hivatalosan mégis "online folyóiratnak", nem pedig "kocsmaszagú kis blogocskának" minősülnek; aztán olyasfajta "filmművészeti folyóirat" is található a kínálatban, mely az ország elsőszámú egyetemén szökkent szárba, még talán némi ígéretet is hordozott magában indulásakor, mára azonban a "folyóirat" online verziójában szinte csak elborult kísérleti filmekről, testnedvekről, vérről, salakanyagokról, "kankós genitáliákról" (nem vicc!) esik szó, vagy épp a behernyózott James Franco-val születnek fiktív (!) interjúk, melyekben természetesen - ahogy az talán sejthető is - szintén nem a shakespeare-i nyelvezet az uralkodó. (Bevallom, hajdanán, amikor a lap még nem állt át erre a polgárpukkasztó tónusra, magam is publikáltam náluk. Ma már fel sem lapozom az oldalukat.)
Persze talán szélesebb kontextusba kellene ágyaznom a problémát. Hiszen a szabadszájú fogalmazásmód korántsem csak a filmkritika területén burjánzik manapság. Sajnos e trend egytől-egyik jellemző a legnagyobb és legnépszerűbb magyar internetes sajtóorgánumokra. Például egy rakás hírportálra, a Velvettől kezdve a 444.hu-n keresztül egészen a kvázi "kormányzati kézi vezérléssel" működtetett 888.hu-ig, melynek főszerkesztője nemrégiben olyan alpári és megengedhetetlen stílusú, ráadásul másokkal szemben hihetetlenül lenéző "gasztronómiai villámkritikát" jelentetett meg (a cikket szerzőtársunk, Sir Cesare Finta Gonzago kommentálta saját blogján), mely már egyedül őt magát minősíti. Ha tehát már a jelenlegi kormánypárt egyik tollforgató-bérence sem pocsékol szellemi energiát szövegei alapos nyelvi-esztétikai megmunkálására, milyen jogon várjuk el holmi filmes szakíróktól vagy civil bloggerektől, hogy kifinomult stílusban publikáljanak? Akár ezt a kérdést is feltehetnénk. Én viszont úgy érzem, a filmkritikának önmagában és önmagáért kell helytállnia; saját múltjához, hagyományaihoz kell mérnie magát, és nem holmi ostoba korszellem vagy általános tendencia védőernyője alá bújnia. Viszont cáfolhatatlan: az egész magyar internetes sajtóra jellemző egyfajta nyelvileg igénytelen közlésmód. Tudom, hogy ez köszönhető a közösségi oldalak, a Facebook térhódításának is (kiváltképpen mivel a Facebook is kezd már egy ideje mintegy "globális sajtótermékként" funkcionálni), de úgy érzem, rejtőzik e jelenség mögött egyfajta speciálisan magyar nívótlanság is. Tudvalevő: ha van ország, ahol mind az írott, mind az elektronikus médiában hemzsegnek a sajtóhibák (a magyartalan mondatoktól kezdve a nyelvhelyességi problémákon keresztül egészen az elvétett központozásig), az épp Magyarország. Nem szívesen mondom ezt, de azt hiszem, egyáltalán nem véletlen, hogy a magyar nemcsak sajtó-, de stílushibákat is gyakorta vét.
Visszatérve a filmkritikára: az imént említett "speciálisan magyar nívótlanság" talán kevéssé jellemző "mögöttes indíték" ezen a területen. Az elmúlt években sokat töprengtem rajta, hogy vajon mi motiválhat egyes szerzőket - akik, bizonyos vagyok benne, sokkal választékosabb és kulturáltabb stílusban is tudnának írni - erre az olcsó pozőrködésre. Egyes esetekben bizonyára csak arról van szó, hogy az adott szövegíró szereti úgymond "elengedni magát", lázadozik a kritikaműfaj bevett konvenciói ellen (igazán nem akarok senki lelkébe gázolni, de én az ilyesmit módfelett gyermeteg magatartásnak gondolom), és görcsösen meg akarja mutatni a világnak - meg persze saját magának -, hogy nemcsak szmokingban, hanem köldökig kigombolt ingben, letolt nadrággal is lehet keringőzni. (Ismerek is olyan szerzőket, akik nagyjából ilyesfajta elvek mentén publikálnak.) Aztán persze - ismét hangsúlyozom: nem kívánok bántani senkit, mégis, ezt ki kell mondanom - biztosan vannak olyan tollnokok is, akiket a kisebbségi komplexus, a feltűnési vágy vezérel. (Az angolban létezik is e típusra egy találó "szakkifejezés", az "attention whore" terminus.) Ők valószínűleg sikertelen magánéletük, mindennapos frusztrációik, talán belső démonaik elől menekülve ragadnak klaviatúrát. Megnyugtató menedékre találnak a világhálón, ahol alternatív identitásukat is megformálhatják. Az interneten határozott, kemény megmondóemberekké növik ki magukat: vonzani kezdenek egy bizonyos olvasóréteget, amely egy idő után hallgatni fog a szavukra, csüng rajtuk, érdeklődik irántuk. És persze ezt a kapcsolatot úgy lehet a leghatékonyabban szorosra fűzni, ha tollforgatónk lesüllyed a sűrű levegőjű zugkocsmák színvonalára. Ha cikkeiben trágárkodik, azzal egyrészt vagányabbnak tűnik fel a közönsége szemében, másrészt demonstrálja: lám, én valójában egy vagyok közületek, hiszen éppen olyan hétköznapian, őszintén, pózmentesen fejezem ki magam, akár ti!
Szent meggyőződésem, hogy létezik egy harmadik kategória is: az, amelyik nincs is tisztában vele, hogy a stílusa inadekvát. Ide olyan bloggereket és botcsinálta véleményvezéreket tudnék sorolni, akik valószínűleg életükben nem olvastak még igazi, a szó nemes értelmében vett filmkritikát, így hát a műfaj elemi ismérveivel is hadilábon állnak - azaz semmi okuk arra, hogy kötelező érvényűnek érezzék magukra nézve annak szabályait. Mindez pedig már a mai filmkritika másik nagy betegségével függ össze: a demokratizálódással. (Őszintén kíváncsi vagyok, ha jelenünk néhány közkedvelt szerzőjét hirtelen visszaröpítenénk a '80-as, '90-es évek Magyarországára, vajon hány kulturális lap engedné, hogy beléjük mártsák testszagú pennájukat?) Ma már tulajdonképpen bárki indíthat blogot, felpakolhat rá egy sebtében összetákolt írást, és bátran felcímkézheti azt "filmkritikának". Ki fogja az ellenkezőjét állítani? Van-e olyan "legfelső tekintély", mely meghatározhatná, hol húzódnak a műfaj választóvonalai? Természetesen nincs. Épp ez a jelenlegi rendszer egyik legnagyobb rákfenéje: nincs benne valódi szűrő, teljesen folyékony az átmenet a professzionális publicisztika és a hobbibloggerek házi barkácsolásai között. (Ez a jelenség persze egy önálló írás témája is lehetne, sőt valószínűnek tartom, hogy ebben a sorozatban külön cikket szentelünk majd ennek a kérdésnek is.)
És ezzel eljutottam mondandóm lényegéhez. Korunk kritikagyártói talán azt képzelik, hogy sajátos hangvételükkel "szűz ösvényt törnek". Hogy a fesztelen, laza fogalmazásmód egyedi karaktert kölcsönöz számukra. Sőt, az egyik notóriusan trágárkodó orgánum vezéregyénisége egyszer azt válaszolta nekem, hogy nekik igenis ilyen (mérhetetlenül obszcén) a stílusuk, ezt tiszteletben kell tartanom. Majd így folytatta: minden filmes portál maga választhatja meg a stílusát, s az, hogy ebben különböznek, csak jó, hiszen így nagyon kívánatos diverzitás jön létre a piacon. Nos, az illető, aki számomra így felelt, súlyos tévedés áldozata. Ugyanis nem azzal teszünk szert eredeti stílusra, ha szinte végig E/1-ben írjuk a cikkünket, belecsempészünk néhány igazi, ízes magyaros fordulatot, netán még az adott film rendezőjének édesanyját is a szánkra vesszük (volt már hasonlóra példa, nem is kis látogatottságú filmes blogon!). Lehet, hogy ezzel egyeseknek újat mondok (remélem, nem), de a trágárság és a vulgaritás a stílusosság ellentéte. Én is teleszőhettem volna ezt a cikket ocsmányabbnál ocsmányabb kifejezésekkel, de nem tettem. Miért nem? Mert ennél a szintnél többre tartom magam, a blogot, és mindenekelőtt az olvasókat. Mert úgy érzem, nem kell ilyen eszközökhöz folyamodnom ahhoz, hogy egy-egy írásom megüsse az originalitás mércéjét. Nem attól lesz személyes egy írás, hogy a hétköznapi nyelvhasználatunk fordulatait visszük bele. A filmkritika műfajára is érvényes ugyanis a "kevesebb több" elve: az igazán jó filmkritikus már a puszta nyelvhasználatával, szabatos és érthető fogalmazásmódjával, valamint markáns értékítéletével egyediséget és bizonyos fokú személyességet képvisel. A többi csupán kelletlen exhibicionizmus, megjátszott vagánykodás. A többinek semmi köze a valódi filmkritikához. Nem tiszteletlenségből, nem is kötekedésből, de fel kell tennem a kérdést: aki egy-egy publicisztikai munkája érdekében (és során) nem képes és nem is hajlandó a nyelvet transzformálni, elemelni a hétköznapiság talajától, az milyen jogon vallja magát filmkritikusnak?
Engedjenek meg még egy utolsó észrevételt. Sok helyen dívik még a kulturált filmkritika. Van még remény. Megfigyeléseim azt igazolják, hogy az esetek többségében azok az orgánumok kötelezik el magukat a szabadosabb közlésmód mellett, melyeknek - hogy eufemisztikus fordulattal éljek - a filmkultúra áramoltatása volna a fő profiljuk. Azonban azok a műhelyek, melyek rendszerint egy-egy választékosabb arculatú kulturális (összművészeti) portál részei (rovatai), mintha kivétel nélkül gyakorolnák a mértékletesség és a stílusosság erényeit. Ezt pedig felettébb megnyugtató látni. Ez is csak azt mutatja, hogy legfőképpen akkor építünk káromkodásból katedrálist, ha nincs fölöttünk olyan szabályozó erő, ami ezt megtilthatná nekünk.
Egyesek most bizonyára úgy gondolják, hogy irigy vagyok az enyémnél nagyobb és népszerűbb blogok, portálok sikereire. Miután abbahagytam a "mainstream kritikaírás"-t, egy illető meg is jegyezte: biztosan azért "vonultam vissza" (feltehetőleg sértődöttségből és dacból), mert fáj nekem, hogy egy bizonyos blog körül nagy kultusz alakult ki az évek során, míg azokat a lapokat, ahová én publikáltam, kevesebben látogatták. Mindezt csak azért említem, mert talán egynémely olvasómban is felmerül, hogy ez az írás afféle kicsinyes, személyes bosszú volt azokon, akik valójában sokkal jobban írnak nálam. Nos, azt hiszem, az ilyesféle feltételezések mélyén súlyos ellentmondás feszül: miért is irigyelnék olyasvalakiket, akik sokkal alantasabb és olcsóbb eszközökkel próbálják magukhoz vonzani közönségüket, akik sokkal alacsonyabb stílusértékű írásokkal rukkolnak elő, sokkal kevesebb szerzői önbecsüléssel bírnak, mint magam? És miért is ne lehetne önérdek és hátsó szándék nélkül negatív véleményt megfogalmazni egy jelenségről? Engem nem egyes személyek pozíciója, hanem a kritikának mint műfajnak a helyzete érdekel - és nyugtalanít. Én mint olvasó szeretnék tartalmas élményekkel gazdagodni, ha egy-egy számomra még ismeretlen blogra, kulturális honlapra tévedek. Sajnos ez mostanában egyre kevesebbszer sikerül. Mindenesetre bízom benne, hogy az értelmes és színvonalas filmkritika csillaga még nem áldozott le. Bevallom, jelen blogot is azért hoztam létre, hogy bebizonyítsam: lehet másként is írni. Nem szükséges minden filmes orgánumnak olyan áporodott szagot árasztania, mint amilyen egy középiskola fiúöltözőjében tapasztalható testnevelés óra után. És amíg vagyunk néhányan, akik hiszünk benne, hogy lehet másként is, addig nemcsak káromkodásból fognak katedrálisok épülni. Ebben biztos vagyok.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése