Akasztjuk a hóhért, 2. rész: Mit jelent ma filmkritikusnak lenni?

Sokat gondolkodtam az előző, „kritikakritizáló” bejegyzés miatt keletkezett shitstorm / flamewar kapcsán, hogy egyáltalán folytassuk, folytassam-e a megkezdett sorozatot, mert úgy vettem észre, nem lehet értelmesen vitázni a jelenlevő problémákról. Azonban a mondás továbbra is él: „aki nem inge, ne vegye magára”. Ez a mostani bejegyzésemre is maximálisan igaz lesz, melyben kicsit a filmkritikusról mint munkaerőpiaci „termék”-ről szeretnék beszélni. A „második flamewar” elkerülése végett én még inkább tartózkodni fogok a bíráló hangnemtől. Felvezetésként pedig még annyit mondanék el, hogy magam (eredeti nevem Benke Attila, de Facebookon is Tenebra vagyok, nem szeretem a „Benké”-t – szóval lehet „Benké”-zni, ha valaki sértegetni akar) is filmkritikusként tevékenykedek (direkt nem írom, hogy „dolgozom” – ez a szakma sajnos és szerencsére több szempontból sem igazi munka), kb. 2010 óta. Nem vagyok tehát annyira régi motoros (habár nyilván előtte is írogattam, csak nem pénzért), de ezalatt az 5-6 év alatt összegyűjtöttem némi tapasztalatot. Amelyet inkább megosztani akarok, semmint ítélkezni. Mindenesetre régóta foglalkoztat a kérdés: milyen nehézségekkel szembesül a mai magyar filmkritikus, ha érvényesülni próbál? Erre a kérdésre keresem a választ – és nem titkoltan párbeszédet szeretnék kezdeményezni. Avagy kíváncsi vagyok, ki, mit gondol a dologról, mik a tapasztalatai, mit jelent számára ez a szakma, miért csinálja stb. Nyilván sokakkal beszéltem, akik űzik az ipart, hiszen jó néhány egyetemi társam is filmkritikusként kezdett el tevékenykedni. Illetve akként IS. Fontos ez az „is”, mert kulcsszó ezzel a szakmával kapcsolatban ma, Magyarországon. Hiszen tapasztalatom szerint kevés az olyan, aki meg tud élni pusztán az írásból. Én is egy családi vállalkozással a hátam mögött tudom úgy-ahogy fenntartani a balanszot, de nagyon úgy tűnik, hogy ez a jövőben revízióra szorul. De más „kolléga” is hasonló cipőben jár: tudok olyanról, aki recepciós, sokak multiknál helyezkedtek el, vagy a szerencsésebbek (már, ha lehet őket így nevezni a jelenlegi helyzetben) a filmszakmában dolgoznak, és így tovább (mekdonálcos filmkritikusról nem tudok). S nagyon sok olyat is ismerek, aki nem is tanult filmszakon, sőt. Csupán sok filmet nézett, szereti a mozgóképeket, „geek”, így szenvedélye az írás. S ez a „szenvedélye az írás” nyilván mindannyiunkra igaz, hiszen, ha pusztán a profit miatt csinálnánk, szerintem sokan leléptünk volna már innen. Mert azért nem csak abból áll a filmkritikusi szakma, hogy megnézed a filmet, oszt’ írsz róla egy 3-4-5-6 ezer karakteres kritikát. Ez azért sokkal többet jelent, de szerintem nem kell túl mélyen belemenni azok számára, akik ezt tapasztalták. Mindenestre azok kedvéért, akik nincsenek tisztában vele, röviden annyit, hogy kevés olyan film van, amit „otthon netről” meg tudunk nézni. Mivel a kritikust, az újságírót általában az aktualitások miatt foglalkoztatják. Jó kontrasztot jelentenek mondjuk a Metropolis, a Filmszem vagy az Apertúra folyóiratok, melyek kifejezetten tudományos jellegű filmelméleti folyóiratok, és bár friss filmek is megjelennek bennük, fő profiljuk nem az aktualitások bemutatása, hanem a filmtörténet rendszerzése, a tendenciák megállapítása, alkotói életutak vagy nemzeti filmművészetek ismertetése stb. Meg is mondom, mennyit fizetnek azért, ha egy 40-50 ezer karakteres BA-s szakdolgozatnyi terjedelmű tanulmányt publikálsz ezekbe: 0, azaz nulla forintot. Félreértés ne essék, ez nem a Metropolis, a Filmszem vagy az Apertúra hibája (előbbi kettőnél ezt belülről is tapasztalom, mivel beszélő viszonyban vagyok a szerkesztőkkel), nem „ültetvényes nigger”-eknek kezelik az íróikat. Pusztán azért nem tudnak fizetni, mert épp annyi pénzt kapnak, amennyi elég a nyomdához (már, amelyik megjelenik még nyomtatásban). Avagy a támogatások megvonása miatt. Pedig a Metropolistól én első tanulmányomért (2010-ben) több tízezret kaptam kézhez. (Egyetlen folyóirat van ma még talpon, ami releváns és jól is fizet: a Filmvilág – de ott is sok a jelentkező, így nehéz bekerülni.) Szóval a filmkritikust elsősorban a friss filmekre mozdítják rá. A filmkritikus nem filmteoretikus tehát, vagy elsősorban nem az (Amerikában összemossák a két fogalmat – ott Roger Ebert és Robin Wood is „film critic”). A filmkritikusnak sajtóvetítésre kell járnia így, melyeket az aktuális forgalmazó szervez (erről majd egyszer fogok egy vicces cikket írni – mármint azokról a nevettető, groteszk esetekről, melyek a sajtóvetítéseken megtörténnek). Ez nyilván utazást követel meg, mert az írók jelentős hányada nem az adott mozi mellett lakik. Ráadásul az utazás mellett ott van az idő és az időpont is. Kevés esetben tartanak késő délután vagy este sajtóvetítéseket. Általában ezek az események délelőtt tíz órakor szoktak lenni, és átlag két órás filmekkel számolva legalább két órát vesznek el az írók életéből. Bizonyára, aki a munka világában jelen van, máris a homlokára csap, hogy „igen, de akkor mikor dolgozik az illető?”. Na, ez a jó kérdés! Mert kíváncsi vagyok, hány munkáltató tolerálja azt, hogy valaki ekkor és ekkor elkéri magát, vagy átkéri magát délutánra, vagy legalább hetente-kéthetente kivesz szabadságot. Mondhatnák persze a racionalisták, hogy oké, akkor ne vállaljon más munkát. Igen ám, de a probléma az, hogy kevés helyen fizetik meg jól a filmkritika-írást. Amiről megint nem a lapok tehetnek. De vegyük az én példámat: én két-három médiumhoz írok rendszeresen, és nagyjából félévente tudok összeszedni 60-70000 forintot ebből a tevékenységből. Persze az Indexnél vagy az Origónál (sőt talán a 444-nél is) jobb a tarifa (vagy? – világosítsatok fel!), de még akkor is elég érdekes kérdés a megélhetés kizárólag filmkritika írásból, vagy újságírásból. Jóllehet, az „újságírás”, mint az előző bejegyzés alatt is kommentelték, sokkal tágabb fogalom. S az is igaz, ott van a válasz a problémára: ha valaki nem tudja megoldani, majd alkalmaznak helyette mást. Ez így van az élet minden területén is, miért ne lenne így a filmes médiumoknál? A filmszakon tanulók nagy része szívesen publikálna bárhová, és ösztönzik is őket rendesen (a Filmtett és a Filmtekercs is rendszeresen hirdet pályázatokat kifejezetten diákok számára). Ami jó, mert végső soron ezért tanulnak, hogy valami ilyesmit csináljanak hátralevő életükben. Habár sokan inkább filmszakmában akarnak elhelyezkedni, nem „firkász”-ként, ahogy sokaktól személyesen is hallom. De azért az ELTE vagy az EKF valljuk meg, elég rossz választás, ha valaki a filmszakmába akar beugrani vágóként, operatőrként vagy rendezőként – mivel az SZFE továbbra is a biztos befutó, ha valaki „auteur” akar lenni (vagy a reklámfilmezés – bár oda talán még nehezebb bekerülni, mint átmenni a fifikás, többfordulós felvételin). Az ELTE, EKF (és még talán a ZSKF-en van komolyabb filmes képzés) valljuk meg, csak „szükségmegoldás” a diákok számára. Én is tapasztaltam, hogy az évfolyamunkban azért maradtak sokan ott „főállásban”, mert nem vették fel őket a Színház- és Filmművészetire. Tehát filmszakosként, ha bent vagy az egyetemen, és lehetőleg állami támogatást kapsz, akkor tökéletesen elég az a kis „zsebpénz”, amit a kritikákért kapsz. Ezzel azonban tervezni hosszútávra nem lehet. Főleg, ha vidéki vagy, mint én. Ha nem lennék egyetemista, nem lenne diákom, biztos nem tudnék minden héten feljárni Budapestre. Mert bár közel lakom (közel = egy órás vonat- / buszút), de ez a távolság is horribilis összegekbe kerül. Avagy kapsz egy filmért háromezer, jobb esetben kilencezer forintot, amiből lejön a jegyár – hogy a bérletről ne is beszéljünk. Egy ilyen közegben úgy gondolom, igen nehéz filmkritikusnak, de még újságírónak is lenni. „Bérmunkáért” dolgozni egyszerűen nem éri meg „főállásban”. Illetve a probléma az, hogy nem kap állandó fizetést a filmkritikus, legalábbis általánosságban ez mondható el. Szerződéseket kötünk a médiumokkal, és jó, ha számlaképesek vagyunk. Nehéz lenne megoldani enélkül. S megint lehetne jönni a hatvanas-hetvenes évekkel, mikor itthon nemcsak a rendezők, de a filmkritikusok is megbecsültebbek voltak, anyagilag is. Igaz, erre nincs olyan rálátásom, mint annak, aki benne élt, de régebben a filmkritikusnak sokkal nagyobb presztízse volt, ami nagyobb anyagi megbecsüléssel is járt. Nem egy idősebb újságírót hallottam már panaszkodni a mai rendszerre, mikor sokszor az is bizonytalan, hogy a cikk egyáltalán megjelenik-e, amit megírt. A rendszerváltás előtt viszont fontos politikai szerep is jutott a kritikusnak, hiszen nem egyszer a kritikusok értelmezésén múlott, hogy az adott mű „mehet” vagy „dobozban marad” (most emlegethetnénk a Szegénylegények példáját). Ma már persze a sajtó egész mást jelent, mint akkor. Ma már – mint azt Alec Cawthorne is megírta előző bejegyzésében – sokkal „demokratikusabb” ez a szakma is. Régebben volt a nyomtatott sajtó, meg max. egy-két nemhivatalos „underground” lap, és kész. Az internet korában, mikor „ingyér” hozzájuthatsz kritikákhoz is, nem túl nagy szerep jut a nyomtatott sajtónak (vagy annak, ami maradt belőle). A blogolás csak egy szelete ennek. Az emberek általában nem szeretnek olvasni manapság, így nem meglepő, hogy folyamatosan jönnek fel a „videoblogok”. És az ilyen Angry Video Game Nerd vagy That Guy with The Glasses, illetve a Videománia és a Hollywood Hírügynökség kaliberű „megmondó” műsoroknál is fontosabb az előadó személyisége, mint maga a film. Filmet az emberek nem úgy néznek ma már, hogy „jó, akkor a kritikus majd megmondja a tutit”, hanem tesznek rá magasról, és inkább a legegyszerűbb, leggyorsabb döntést biztosító csatornákat választják. Ezzel nehéz versenyezni, főleg, ha elkap a hév, és írsz egy 6-7 ezer karakteres kritikát, amit „nehéz elolvasni”, kevésbé befogadhatóbb, mint egy 5-6 perces videókritika S akkor még nem is beszéltünk az Imdb-ről, a Rotten Tomatoes-ról vagy ezek magyar rokonáról, a Kritikus Tömegről. Ezek az oldalak ugyebár sok felhasználó (sok = több tízezer vagy akár több millió) értékeléseit összegzik, sűrítik. Lehet persze kritikát írni, de alapvetésük, hogy a „mozimániás” látogató a film adatlapjára tekintve azonnal kapjon egy képet az adott alkotásról – paradox módon egy tizedes pontosságú 0-10 közti szám formájában. Így olvasni sem kell, csak ránézel az értékelésre. Sőt, a Kritikus Tömeg, ha regisztrálsz, a bejelölt kedvenc filmjeid alapján azt is megmondja, hogy mit nézz, így már a pontszámokra sem kell figyelned, közvetlenül megkapod, mi az, amit érdemes lenne pótolnod. Nos, egy ilyen digitális kultúrában érdemes elgondolkodni arról, egyáltalán mit is ér a kritikusi szakma. Hogy vajon kinek írjuk a kritikákat? Elolvassa-e egyáltalán valaki. Persze sokan olvasnak még manapság is, de az emberek többsége erre nem veszi a fáradságot. Statisztikai adatokat persze nem lehet erről felmutatni, nem emlékszem, hogy készült volna ilyen irányú felmérés a magyar filmkultúrában. De empirikus tapasztalatok alapján én azt állítom, hogy igen szűk kör olvas minket, még akkor is, ha pl. az Origo filmkritikái alatt „szép” flamerwar szokott kibontakozni. A fogyasztóknak ez a mennyiség is csupán töredéke. A „kemény mag”, akik mondjuk a Kritikus Tömeggel vagy az Imdb-vel is foglalkoznak (mármint feljárnak értékelni, esetleg kommentelni). A filmkultúra így nagyjából ezekben az elszigetelt közösségekben ki is fullad. Ma már a film általában véve nem egy kitüntetett fontosságú valami, főleg nem itthon. A videojáték sokkal jelentősebb kezd lenni, bár kultúrája annak is gyerekcipőben jár Magyarországon – persze a rendezvényeknek köszönhetően folyamatosan jön fel. De a lényeg, hogy az írott médiumok kora leáldozott, a neten meg tapasztalatom és ismerőseim tapasztalata szerint túl sok időt kéne befektetni, hogy egyáltalán a minimálbér szintjét elérd, és a kritikaírásból, újságírásból képes legyél fenntartani magad. Így jönnek a másodállások, a mutyizás, az ügyeskedés, a taktikázás, hogy a passziót és a kötelező pénzkeresést hogy lehetne összehozni, összehangolni. Úgyhogy így a végére szeretném ismét feltenni a kérdést: ki, mivel foglalkozik, aki újságíró, kritikus, és esetleg olvassa ezt a cikket? Meg tudtok élni ebből, vagy más, „kényszermunká”-t kell végeznetek emellett?