Sokak szerint Chuck Norris karrierjének csimborasszóját jelenti ez az 1985-ös, kifejezetten a műfaj ínyenceihez szóló akciókülönlegesség, és bevallom derekasan, nem tudnék vitába szállni ezzel az állásponttal. A Tomboló terror ugyanis virtigli bűnös élvezet - egy valódi, csiszolatlan és otromba remekmű, színtiszta gagyizmusba és pátoszba fojtva. Egyszóval: megvan benne minden, amiért a Reagan-éra "újkonzervatív", fegyverdörgéstől hangos macsófilmjeit érdemes szeretnünk. A "történet" részletezésétől talán el is tekinthetünk: a lényeg, hogy egy mindenre elszánt orosz katonai alakulat rohanja le az Egyesült Államokat (azon belül is a napfényes Miamit, ahol egyelőre még a karácsonyi láz, és nem a terror tombol), a rendvédelmi szervek tehetetlenül szemlélik az eseményeket, s természetesen csak egyetlen legény marad talpon ellenük: kitalálhatjátok, ki az.
Eddig a hallatlanul rétegzett sztori. Az egész opus úgyis csupán egy ürügy arra, hogy a rendező egymásnak eressze a korszak két ikonikus színészistenségét: az ezúttal is nettó másfél arckifejezéssel operáló Norrisunkat, valamint a küllemre egy arcidegbénulástól sújtott vámpír és egy emberméretű patkány ivadékának tűnő Richard Lynch-et, aki ráadásul olyan lehetetlen sérót visel a filmben, hogy simán lealázza vele az '50-es évekbeli NSZK-háziasszonyok többségét. Igaz ugyan, hogy e két rendkívüli egyéniség csak a mindent eldöntő fináléban találkozik egymással szemtől szemben, de módfelett élvezetes nézni, ahogy éleződik kettejük konfliktusa. A Tomboló terror persze valójában nem Norrisról és Lynchről, hanem Reagan elnök háborús paranoiájáról szól: a film az ún. "kis hidegháború" utolsó esztendejében készült. Ez az az időszak, amikor javában dúlt a derék ruszkik Afganisztán elleni inváziója (melyet a Szovjetunió "Vietnámjának" is szokás nevezni), de a kommunista befolyás a Föld több pontján is rohamosan növekedni kezdett.
Igazából az a néhány tucat terrorista, aki megjelenik a filmben, csekély tömegerejénél fogva nem jelenthetne valódi fenyegetést az USA számára, de a Richard Lynch vezette keleti ördögfajzatok alattomosan szivárognak be az Újvilágba: az egyik ihletett jelenetben például rendőrnek tettetik magukat, és úgy irtanak ki egy csapat bulizó bevándorlót, másszor pedig az éjszaka leple alatt, észrevétlenül akarják a békés és ájtatosan imádkozó amerikai honpolgárokra robbantani a templomot. Lynch saját maga gyalázza meg a társadalom talpkövének számító család intézményét, amikor egy nagy tűzerejű páncélököl segítségével porrá bombáz egy idilli kertvárost. A főgonosz azonban akkor követi el a legnagyobb baklövést, amikor csatlósai társaságában Chuck Norris (aki Matt Hunter álnéven alibizik) spártai mocsári kunyhóját is a levegőbe röpíti. Chuck korábban ugyan elutasította a szupertitkos kormányügynökség ajánlatát (mit ajánlatát, könyörgését), hogy ugyan térjen már vissza a ringbe, és húzza el a rosszfiúk nótáját, most azonban nem habozik. Az még hagyján, hogy a betolakodók elpusztították az otthonát, de az, hogy mellkason lövik melegszívű indián cimboráját, akinek társaságában többé nem iszapbirkózhat gonosz tekintetű krokodilokkal, olyan mély sebet üt a lelkén, hogy végül elkötelezi magát a vérbosszú mellett.
A hős leszámolt bűnös múltjával, elvonult a civilizációtól, de amikor személyessé fajul egy új ügy, megszegi saját magának tett fogadalmát, és újra felveszi a kesztyűt. Klisék a köbön. De épp ez a jó ebben a filmben: minden ordas akciósablon hatalmasra duzzasztva, megsokszorozva, a túlzásesztétika pedig irdatlan magasságba emelve! Az egyik legütősebb jelenetben Richard Lynch nem mással, mint a lenyalt hajú kokain-kiskirályt alakító Billy Drago-val kerül összetűzésbe. Lynch nem teketóriázik: Drago szerelmetes fekete babájának jószerivel az orrába préseli az agyát, amikor a nemes anyagot felszippantani igyekvő nő arcát belegyalulja az asztallapba, a férfit pedig úgy végzi ki, hogy pisztolycsövet dug a sliccébe. Közben Chuck sem tétlenkedik: ontja magából a sziporkázó beszólásokat ("Ha szórakozol velem, annyi pofont kapsz jobbról, hogy balról már te kéred!"), egyetlen rúgással leteríti még a legsúlyosabb Izom Tiborokat is, egy plázába pedig pontosan úgy hajt be terepjárójával, ahogy a 24 első évadának zárlatában - jó tizenöt évvel később - Jack Bauer fog majd berobbanni csodajárművével abba a kikötői raktárba, ahol a galád Dennis Hopper és emberei rejtőznek. (Azt talán mondanom sem kell, hogy Chuck több kárt tesz a bevásárlóközpontban, mint az a terrorista, aki az egyik üzletben bombát készült elhelyezni. De hát ez egy ilyen világ. A győzelmet nem adják ingyen.)
A katonaság tehetetlen a betolakodókkal szemben, de Chuck szerencsére mindenütt ott van, ahol a terroristák csúnya dolgokra készülnek. Megment egy iskolabusznyi gyermeket a biztos haláltól, megakadályozza egy templom felrobbantását, megmenti a már említett plázát, és még arra is marad ideje, hogy Richard Lynch jobbkezét és annak nehézsúlyú zsoldosait a pokolra küldje. Végül óriási tűzharc bontakozik ki a Nemzeti Gárda és a gonosz ellentábor között, Norris és Lynch pedig végre-valahára megvívhatják a mindent eldöntő ütközetet. Aki még nem látta a filmet, kérem, most csukja be a szemét, ugyanis muszáj lelőnöm ezt a spoilert. Lynch természetesen hozzá sem tud érni Chuck mesterhez, aki néhány jól irányzott rúgással földre küldi a nyavalyás ruszkit. Végül mindketten a páncélököl mellett döntenek. Leírhatatlan, ahogy lassú, félelmetes haláltáncot járnak, vállukon-nyakukban az otrombán túlméretezett fegyverekkel, majd Norris egyszer csak feltűnik Lynch mögött, vészjóslóan elrebegi neki, hogy itt az ideje meghalnia, és ellenfelének már csak arra van ideje, hogy hátra forduljon. Chuck páncélököllel igazítja meg ősnemezise fogsorát, és egy életre megtanítja, hogy kivel szórakozzon - persze csak egy nagyon rövid, pár másodpercig tartó életre.
Lynch-et telibe kapja a találat, s a "zagyva Keletnek elmebetegje" cafatokra robban, majd kizuhan az ablakon. Chuck leereszti fegyverét, és csak néz mámoros, győzelemittas tekintettel, révetegen és kőkeményen, egy szebb jövő irányába. Mindezt pedig nagyszabású és gátlástalanul túlcsorduló heroikus zene festi alá. Mindent összegezve igazi kultúrkincs a Tomboló terror. Egy izgalmas korszak szinte tökéletes lenyomata. Zsigeri filmélmény, mely minden bornírtsága és egy-két üresjárata ellenére is fergetegesen szórakoztató. Ha megnézted, a végefőcím alatt röviden megtapasztalhatod a tűnékeny, de bizsergető érzést: milyen is lehet amerikainak lenni. Hát ilyen.
2015. november 26., csütörtök
Tomboló terror
Sokak szerint Chuck Norris karrierjének csimborasszóját jelenti ez az 1985-ös, kifejezetten a műfaj ínyenceihez szóló akciókülönlegesség, és bevallom derekasan, nem tudnék vitába szállni ezzel az állásponttal. A Tomboló terror ugyanis virtigli bűnös élvezet - egy valódi, csiszolatlan és otromba remekmű, színtiszta gagyizmusba és pátoszba fojtva. Egyszóval: megvan benne minden, amiért a Reagan-éra "újkonzervatív", fegyverdörgéstől hangos macsófilmjeit érdemes szeretnünk. A "történet" részletezésétől talán el is tekinthetünk: a lényeg, hogy egy mindenre elszánt orosz katonai alakulat rohanja le az Egyesült Államokat (azon belül is a napfényes Miamit, ahol egyelőre még a karácsonyi láz, és nem a terror tombol), a rendvédelmi szervek tehetetlenül szemlélik az eseményeket, s természetesen csak egyetlen legény marad talpon ellenük: kitalálhatjátok, ki az.
Eddig a hallatlanul rétegzett sztori. Az egész opus úgyis csupán egy ürügy arra, hogy a rendező egymásnak eressze a korszak két ikonikus színészistenségét: az ezúttal is nettó másfél arckifejezéssel operáló Norrisunkat, valamint a küllemre egy arcidegbénulástól sújtott vámpír és egy emberméretű patkány ivadékának tűnő Richard Lynch-et, aki ráadásul olyan lehetetlen sérót visel a filmben, hogy simán lealázza vele az '50-es évekbeli NSZK-háziasszonyok többségét. Igaz ugyan, hogy e két rendkívüli egyéniség csak a mindent eldöntő fináléban találkozik egymással szemtől szemben, de módfelett élvezetes nézni, ahogy éleződik kettejük konfliktusa. A Tomboló terror persze valójában nem Norrisról és Lynchről, hanem Reagan elnök háborús paranoiájáról szól: a film az ún. "kis hidegháború" utolsó esztendejében készült. Ez az az időszak, amikor javában dúlt a derék ruszkik Afganisztán elleni inváziója (melyet a Szovjetunió "Vietnámjának" is szokás nevezni), de a kommunista befolyás a Föld több pontján is rohamosan növekedni kezdett.
Igazából az a néhány tucat terrorista, aki megjelenik a filmben, csekély tömegerejénél fogva nem jelenthetne valódi fenyegetést az USA számára, de a Richard Lynch vezette keleti ördögfajzatok alattomosan szivárognak be az Újvilágba: az egyik ihletett jelenetben például rendőrnek tettetik magukat, és úgy irtanak ki egy csapat bulizó bevándorlót, másszor pedig az éjszaka leple alatt, észrevétlenül akarják a békés és ájtatosan imádkozó amerikai honpolgárokra robbantani a templomot. Lynch saját maga gyalázza meg a társadalom talpkövének számító család intézményét, amikor egy nagy tűzerejű páncélököl segítségével porrá bombáz egy idilli kertvárost. A főgonosz azonban akkor követi el a legnagyobb baklövést, amikor csatlósai társaságában Chuck Norris (aki Matt Hunter álnéven alibizik) spártai mocsári kunyhóját is a levegőbe röpíti. Chuck korábban ugyan elutasította a szupertitkos kormányügynökség ajánlatát (mit ajánlatát, könyörgését), hogy ugyan térjen már vissza a ringbe, és húzza el a rosszfiúk nótáját, most azonban nem habozik. Az még hagyján, hogy a betolakodók elpusztították az otthonát, de az, hogy mellkason lövik melegszívű indián cimboráját, akinek társaságában többé nem iszapbirkózhat gonosz tekintetű krokodilokkal, olyan mély sebet üt a lelkén, hogy végül elkötelezi magát a vérbosszú mellett.
A hős leszámolt bűnös múltjával, elvonult a civilizációtól, de amikor személyessé fajul egy új ügy, megszegi saját magának tett fogadalmát, és újra felveszi a kesztyűt. Klisék a köbön. De épp ez a jó ebben a filmben: minden ordas akciósablon hatalmasra duzzasztva, megsokszorozva, a túlzásesztétika pedig irdatlan magasságba emelve! Az egyik legütősebb jelenetben Richard Lynch nem mással, mint a lenyalt hajú kokain-kiskirályt alakító Billy Drago-val kerül összetűzésbe. Lynch nem teketóriázik: Drago szerelmetes fekete babájának jószerivel az orrába préseli az agyát, amikor a nemes anyagot felszippantani igyekvő nő arcát belegyalulja az asztallapba, a férfit pedig úgy végzi ki, hogy pisztolycsövet dug a sliccébe. Közben Chuck sem tétlenkedik: ontja magából a sziporkázó beszólásokat ("Ha szórakozol velem, annyi pofont kapsz jobbról, hogy balról már te kéred!"), egyetlen rúgással leteríti még a legsúlyosabb Izom Tiborokat is, egy plázába pedig pontosan úgy hajt be terepjárójával, ahogy a 24 első évadának zárlatában - jó tizenöt évvel később - Jack Bauer fog majd berobbanni csodajárművével abba a kikötői raktárba, ahol a galád Dennis Hopper és emberei rejtőznek. (Azt talán mondanom sem kell, hogy Chuck több kárt tesz a bevásárlóközpontban, mint az a terrorista, aki az egyik üzletben bombát készült elhelyezni. De hát ez egy ilyen világ. A győzelmet nem adják ingyen.)
A katonaság tehetetlen a betolakodókkal szemben, de Chuck szerencsére mindenütt ott van, ahol a terroristák csúnya dolgokra készülnek. Megment egy iskolabusznyi gyermeket a biztos haláltól, megakadályozza egy templom felrobbantását, megmenti a már említett plázát, és még arra is marad ideje, hogy Richard Lynch jobbkezét és annak nehézsúlyú zsoldosait a pokolra küldje. Végül óriási tűzharc bontakozik ki a Nemzeti Gárda és a gonosz ellentábor között, Norris és Lynch pedig végre-valahára megvívhatják a mindent eldöntő ütközetet. Aki még nem látta a filmet, kérem, most csukja be a szemét, ugyanis muszáj lelőnöm ezt a spoilert. Lynch természetesen hozzá sem tud érni Chuck mesterhez, aki néhány jól irányzott rúgással földre küldi a nyavalyás ruszkit. Végül mindketten a páncélököl mellett döntenek. Leírhatatlan, ahogy lassú, félelmetes haláltáncot járnak, vállukon-nyakukban az otrombán túlméretezett fegyverekkel, majd Norris egyszer csak feltűnik Lynch mögött, vészjóslóan elrebegi neki, hogy itt az ideje meghalnia, és ellenfelének már csak arra van ideje, hogy hátra forduljon. Chuck páncélököllel igazítja meg ősnemezise fogsorát, és egy életre megtanítja, hogy kivel szórakozzon - persze csak egy nagyon rövid, pár másodpercig tartó életre.
Lynch-et telibe kapja a találat, s a "zagyva Keletnek elmebetegje" cafatokra robban, majd kizuhan az ablakon. Chuck leereszti fegyverét, és csak néz mámoros, győzelemittas tekintettel, révetegen és kőkeményen, egy szebb jövő irányába. Mindezt pedig nagyszabású és gátlástalanul túlcsorduló heroikus zene festi alá. Mindent összegezve igazi kultúrkincs a Tomboló terror. Egy izgalmas korszak szinte tökéletes lenyomata. Zsigeri filmélmény, mely minden bornírtsága és egy-két üresjárata ellenére is fergetegesen szórakoztató. Ha megnézted, a végefőcím alatt röviden megtapasztalhatod a tűnékeny, de bizsergető érzést: milyen is lehet amerikainak lenni. Hát ilyen.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése