Utolsó fordulójához érkezett hát ötrészes toplistánk, bejártuk utunkat a 25 legjobb westernfilm izgalmas sűrűjében. Nem árulok el titkot: a fináléra tartogattam Önöknek a legnagyszerűbb, leginkább megtekintésre ajánlott, általam leginkább magasztalt filmeket - hiszen minden valamire való westernben is a zárlat showdown-jelenete a csúcspont! Válogatásom utolsó fordulójában ismét több korszakot és alkotói közelítésmódot vegyítettem, így hát jelen lajstromban található két modern klasszikus - az elmúlt évtizedek termékei -, valamint három régi, de ugyanúgy kihagyhatatlan mestermű is. Merüljünk hát el ötödszörre is a westernek krémjében!
5. Az ajánlat (The Proposition, 2005, r.: John Hillcoat)
Vitán felül az új évezred legstílusosabb, legletisztultabb, legmegrázóbb westernfilmje. John Hillcoat későbbi dolgozatai (Az út, Lawless) nemhogy megugrani, még megközelíteni sem tudták Az ajánlat által felállított toronymagas mércét. A jellemző ausztrál táj, az Outback végeérhetetlen síkságaival, bíborszín hegyeivel, szikrázó kék egével egyfajta primitív, koromsötét őserő otthona. Ezt a nyomasztó alapérzületet számos ausztrál zsánerfilm tolmácsolta már a nézőközönségnek - gondoljunk csak a híres Mad Max-szériára -, ám a törpekontinensen valamilyen okból kifolyólag meglepően kevés westernfilm forgott, pedig ha van műfaj, melynek tökéletes díszlete az Outback, akkor az épp a vadnyugati mozi. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint Az ajánlat. A halálosan sivár közeg élő-lélegző tartozéka a brutális fordulatokban bővelkedő történetnek, szinte önálló entitásként szövi keresztül Stanley kapitány (Ray Winstone gigászi alakításában) és a Burns-fivérek balladisztikus kalandját. Nemcsak az atmoszféraépítés frontján érdemel azonban dicséretet az opus: rendkívüli fogás, hogy a törvényt reprezentáló Stanley és a haramiák közötti morális határvonal a történet során szinte teljesen elhomályosul. Stanley, habár a civilizáció hírnöke - aki azzal a határozott céllal érkezik a pusztaságba, hogy felemelje azt a nyugati kultúra szintjére -, ha kell, maga is szadista eszközökhöz folyamodik. Míg a Burns-fivérek ugyan lemészároltak egy családot, s lakhelyüket is porrá égették, mégis bölcs szimbiózisban élnek a természettel (s voltaképpen joggal próbálják megvédeni e háborítatlan állapotot a Stanley-féle betolakodóktól), az egyik bandatag pedig oly delejezően énekli az Oh Peggy Gordon című népdalt, hogy a nézőben felvetődik a kérdés: létezik-e egyáltalán igazi választóvonal barbárság és civilizáció között? Az ajánlat mindemellett gyönyörű zenével támogatja meg a festői képeket. Egyszerre méltóságteljesen költői és meghökkentően erőszakos - tökéletes westernfilm. Maga alá gyűri, s nem ereszti az embert.
4. Vad banda (The Wild Bunch, 1969, r.: Sam Peckinpah)
A Vad banda Peckinpah filmográfiájának vitathatatlanul legfontosabb tétele. Az önpusztító zseni legszebb vallomása rajongásig szeretett műfajához, egyúttal annak a törekvésnek az esszenciális megnyilvánulása, mely Peckinpah westernnel kapcsolatos közelítésmódját mindvégig vezérelte: direktorunk tulajdonképpen sosem kívánta márványsírba küldeni a műfajt, nem "demitizálni", hanem "remitizálni" szándékozta a vadnyugati mozit. Azt akarta bebizonyítani, hogy a western világképét összetartó hagyományos értékek (barátság, lojalitás, bátorság, szeretet) nem szűntek meg létezni, valahol mélyen továbbra is működnek, csak a körülmények változtak meg. Azt hiszem, a Vad bandát elnézve bizton állíthatom, Peckinpah sikerrel járt. Hősei meggyötört ábrázatú, alkoholban pácolt, borostás-bozontos haramiák, kik a film káprázatos nyitójelenetében éppen egy nagyszabású rablást hajtanak végre, s első pillantásra úgy tűnik, cseppet sem érdemlik meg a nézői azonosulást. Mindez azonban most is csak a felszín. A rendező a cselekmény előrehaladtával kidomborítja e szedett-vetett törvényenkívüliek emberi oldalát. Felbukkan az ellenpólus is, méghozzá a bestiális Mapache tábornok és a mexikói hadsereg képében. Hőseink kutyaszorítóba kerülnek. Az események végül odáig fajulnak, hogy Mapache elfogatja és kegyetlenül megkínoztatja az egyik bandatagot. Ez a mozzanat vezet el az elsöprő erejű, egyszerre katartikus és szívsajdító zárlathoz. A protagonisták nem tanakodnak túl sokat, hogy bajtársuk segítségére siessenek-e. ("Let's go!" "Why not?" Így simítják el egymás között a dilemmát: lakonikusan, egyszerűen.) A végső, mindent eldöntő tűzharc egy teljesen új esztétikai-művészi rangra emeli az addig is kiváló opust. (Mit tűzharc, tömegmészárlás!) Peckinpah vérben és emberi szennyben áztatott képei apokaliptikus hangulatot gerjesztenek. És persze hihetetlen feszültséget. A néző ökölbe szorított kézzel figyeli az eseményeket, és az ütközet végkimenetele előre sejthető, hiszen a végzet hatalmát a főszereplők sem játszhatják ki, mégis alaposan megizzad a tenyerünk a végére. Fantasztikus alkotás, Peckinpah igazi remekműve.
3. Nincs bocsánat (Unforgiven, 1992, r.: Clint Eastwood)
Clint Eastwood több alkotásával is szerepelt már lajstromunkban (western-életművét nem is lehetne megkerülni), de nézetem szerint karrierjére utolsó vadnyugati darabja, a Nincs bocsánat tette fel a koronát. Sokan úgy vélik, e munkával véget ért valami a westernfilmek történetében. Valóban így van. Eastwood eme alkotásával betetőzi azt a folyamatot, melyet Sam Peckinpah, Arthur Penn, Robert Altman, Don Siegel és mások megkezdtek a '60-as, '70-es években: végleg lebontja a Vadnyugat klasszikus mítoszát, porba döngöli a hagyományos western-eszményeket, ostrom alá veszi az amerikai győzelmi ideológia és az obligát optimizmus utolsó bástyáit is. A film hőse, Will Munny (maga a rendező alakítja) visszavonult bérgyilkos, aki partnerével (Morgan Freeman) együtt felkerekedik, hogy megrendszabályozzon egy helyi bandát, mely egy prostituált összekaszabolásáért felelős. Munny mindeközben kontrontálódik a brutális helyi seriffel, Daggett-tel is (Gene Hackman élete egyik legragyogóbb teljesítményét nyújtja), aki - az áhított béke érdekében - eláll az elkövetők megbüntetésétől. Sötét, lidérces westernhez van szerencsénk, infernális képsorok peregnek a szemünk előtt. Miként annakelőtte Peckinpah és sokan mások, most Eastwood is mérlegre helyezi a magányos hős és a vele szembenálló negatív karakter erkölcsiségét. Munny múltjában szörnyű titkok lappangnak: főhősünk hajdanán nőket és gyerekeket is lemészárolt, ha azt parancsolták neki. Viszont szakított a múltjával, később gyökeret eresztett, családot alapított, felesége halála pedig maradék életigenlését is porrá zúzta. Lelkiismeretével hadakozó, nyomorúságos figura - tetteinek súlyát azonban redukálja, hogy csupán párbeszédszinten említődnek meg, s egy pillanat erejéig sem vizualizálódnak. Ez is hozzájárul, hogy Munny egy körömfeketényit még így is rokonszenvesebb, mint a városát zsarnoki módszerekkel összetartó Daggett, miközben tudjuk, hogy mindkét hős bőven rászolgálna a bitófára. A Nincs bocsánat lerántja a leplet számos, a vadnyugattal kapcsolatos tévképzetről. Nemcsak a hazug mítoszteremtés stratégiáira derül fény (ld. a Richard Harris által alakított Bob mellékszála), de a film egyenesen azt állítja, hogy a western-pisztolypárbajok nagyrészét nem valamiféle nagyszerű heroizmus, hanem alkoholos befolyásoltság és szimpla ostobaság eredményezte. Láthatjuk tehát: Eastwood beverte az utolsó szöget a klasszikus Vadnyugat koporsójába. És - aki esetleg még nem látta az opust, kérem, most ne olvasson tovább - a látszat ellenére szerintem a befejezés sem optimista. Munny-nak megváltás lett volna a halál. Az, hogy újrakezdhette az életét, csak szenvedései meghosszabbítását jelentette.
2. Rio Bravo (1959, r.: Howard Hawks)
Howard Hawks, aki megannyi műfajban alkotott már "ércnél maradandóbbat", pályafutása alkonyán ismét a westernfilm felé fordult. Talán mondanom sem kell, hogy ezzel mi, a zsáner hívei jártunk a legjobban. A Rio Bravo direktorunk messze legsikerültebb westernfilmje, egyben az egész műfajnak is feledhetetlen, emblematikus alkotása. Hawks és John Wayne nem különösebben szívlelték Zinnemann Délidő című mesterművét. A rendezőnek nem tetszett, hogy a Délidőben a seriff a helyi polgárokhoz fordul segítségért, képtelen egyedül szembeszállni a veszedelmes haramiákkal, és ráadásul végül kvéker felesége menti meg. Hawks szerint egy igazi seriff nem viselkedik így. A Rio Bravo a Délidő egyfajta ellenfilmjeként is értelmezhető, hiszen John T. Chance (Wayne) nem kér támogatást a lakosságtól, amikor a helyi kiskirály és csatlósai megtámadják a börtönt, melyben egyik, gyilkosságért őrizetbe vett társuk raboskodik. A régi vágású, határozott Chance seriff nem esik pánikba: ütőképes kis csapatot szervez maga köré: helyettese, iszákos cimborája és egy tejfelesszájú, de a fegyverforgatás művészetében jártas kölyök mind vállalják, hogy segédkeznek a fogda őrzésében és a galád betolakodók visszaverésében. A Rio Bravo a Will Wright által "profi cselekményűnek" nevezett westernek kulcsdarabja. Ebben a filmben a hivatásos rendfenntartó nincs rászorulva a közösség oltalmára, sőt nincs is köztük igazi kommunikáció: a seriff - nem valamiféle magasabb erkölcsi indíttatástól vezérelve, hanem csupán zsoldja fejében, munkáját teljesítve - védelmezi a kollektívát, a derék polgárok meg közben csöndben imádkozhatnak, ha gondolják. Talán ennyiből is kitűnik, hogy a Rio Bravo vérbeli, konzervatív "macsófilm", melyben a hallatlanul szórakoztató, színes és rokonszenves főhősök bátran szembenéznek a túlerőben lévő banditákkal. John Wayne, Walter Brennan és Dean Martin karakterei imádnivalóak (Brennan-é különösen!), az általuk fémjelzett csapatdinamika kíméletlenül olajozottan működik, és az érzelmi szál is emlékezetes momentumokkal gazdagítja a cselekményt. (Érdekes a seriff és az Angie Dickinson által alakított, korántsem komilfó nőalak közti látszólagos jellembeli kontraszt. Dickinson karaktere már-már afféle vadnyugati femme fatale.) Igazi nagyívű ostromwesternről beszélünk, tehát az alkotók nem mérik épp fukar kézzel az izgalmas akciójeleneteket, de a mozi csendesebb periódusai sem unalmasak, hiszen a ragyogóan megírt karakterek folyamatosan éberen tartják a befogadó figyelmét. Valósággal magába szippant ez az igazán rokonszenves, pezsgő mikrokozmosz, s a férfias, heroikus hangulat óhatatlanul is átragad a nézőre. A Rio Bravo soha el nem évülő, örök klasszikus, és bár Hawks két ízben megpróbálta "megrabolni önmagát", és újra leforgatni a históriát (El Dorado, Rio Lobo), a későbbi próbálkozások nyomába sem érnek Chance seriff és társai imádnivaló kalandjának.
1. Délidő (High Noon, 1952, r.: Fred Zinnemann)
A westernek igazi királya, s egyben minden idők egyik legjobb amerikai filmje, mely hatvanhárom év múltán is olyan eleven, friss és élvezetes, mintha éppen ma készült volna. Fred Zinnemann 1952-es mesterművében Will Kane seriff (Gary Cooper) feloldhatatlan dilemmával szembesül: már épp ellovagolni készül Hadleyville kisvárosából, melyet sok esztendőn át hűségesen szolgált, hogy újdonsült neje (Grace Kelly) oldalán új életet kezdhessen, amikor tudomást szerez róla, hogy a velejéig romlott, bosszúszomjas haramia, Frank Miller - akit egykoron ő juttatott rács mögé - kiszabadult fogságából, és a következő vonattal érkezik a városkába. Will úgy dönt, elmenekül, ám azután mégis visszafordul, hiszen belátja: Miller mindenhová követné. Kvéker felesége azonban nem támogatja Will ellenállását. Hősünk végső kétségbeesésében elkezdi körbejárni a települést, fegyverforgatásra alkalmas férfiak után kutatva, de senki sem biztosítja támogatásáról. Mikor tizenkettőt üt az óra, Miller megérkezik, és főszereplőnk - immáron nem seriffi minőségben, hanem puszta átlagpolgárként - egyedül száll szembe a gyűlöletes gonosztevőkkel. A Délidő az ötvenes évek pre-revizionista westernjeinek gyöngyszeme. Kérdésessé teszi a törvényt reprezentáló hős és a közösség feltétlen együvé tartozását, sőt a két fél konfliktusát egészen a szakítópontig feszíti, ugyanakkor a főhős végig megőrzi pozitív tulajdonságait, még akkor is, ha egész ellenállása már amúgy sem a társadalom javát szolgálja, hanem afféle magánakció. Will azért marad Hadleyille-ben, mert olyasfajta profi, aki szeret pontot tenni befejezetlen ügyeinek végére. Tudja, hogy a másik fél revansa hosszasan kísértene, ha most megfutamodna. Nem a lakosság érdekében cselekszik tehát, de céljai mégiscsak egybevágnak a közösség feltételezett érdekeivel. Ám az opportunista, meghunyászkodó kisemberek mégis ódzkodnak attól, hogy beavatkozzanak. Sokan egyszerűen csak a testi épségüket féltik, de a polgármester retorikája mélyebb összefüggéseket is megvilágít: a város első embere úgy érvel, Will-nek azért kellene elállnia az erőszakalkalmazástól, mert a vérontás elijesztené Hadleyville-ből a tehetős pénzembereket, akik egyébként szívesen invesztálnának tőkét a kisvárosba. A film rendkívül akkurátusan mutatja be a városlakók ellenérdekeit (egyes értelmezések szerint a konfliktus bujtatottan bár, de a McCarthy-féle antikommunista boszorkányüldözés erkölcsi káoszát jeleníti meg), s Will előtt kiöregedett, megnyomorított seriffkollégája is intő példaként lebeg. A Délidő vitán felül álló, mesteri erénye, hogy a film túlnyomó részében úgy képes feszültséggel telíteni a képeket, hogy egyetlen lövés sem dördül el. A szinte teljesen valós időben bonyolódó cselekmény az "itt és most" egyszerre izgalmas és torokszorító illúzióját generálja, a levegő rohamosan fogy a seriff körül, délben pedig feltartóztathatatlanul berobog a banditát szállító vonat. Minderről pazarul megszerkesztett montázsszekvencia tudósít. Will éppen a végrendeletét írja, amikor befut a szerelvény. A papírlap, a toll, a riadt tekintetű Will, a ketyegő falióra és az üres szék képe együttesen szinte már jeges borzongást szül a nézőben. Főszereplőnk úgy dönt, bevégzi misszióját. Reménytelenül magányos, ahogy kilép a város kihalt főterére. A kamera a magasba emelkedik, Will parányi hangyává zsugorodik. A határozott vezetőből űzött préda, kiszolgáltatott törvényenkívüli lesz. Mégis vállalja a konfrontációt. A fináléban szerencsére nem kell nélkülöznünk a fegyverropogást: idegtépő percek előzik meg Kane végső döntését. Aztán a bádogcsillag landol a porban. Minden idők egyik legnagyszerűbb befejezése. Mindent összevetve vallom, hogy a Délidő a legjobb dolog, ami a westerműfajjal valaha történhetett. Pedig - ahogy láthattuk - e zsáner nem szűkölködik a mesteri filmalkotásokban.
2015. október 30., péntek
TOPLISTA - A 25 legjobb western Alec Cawthorne szerint (5. rész)
Utolsó fordulójához érkezett hát ötrészes toplistánk, bejártuk utunkat a 25 legjobb westernfilm izgalmas sűrűjében. Nem árulok el titkot: a fináléra tartogattam Önöknek a legnagyszerűbb, leginkább megtekintésre ajánlott, általam leginkább magasztalt filmeket - hiszen minden valamire való westernben is a zárlat showdown-jelenete a csúcspont! Válogatásom utolsó fordulójában ismét több korszakot és alkotói közelítésmódot vegyítettem, így hát jelen lajstromban található két modern klasszikus - az elmúlt évtizedek termékei -, valamint három régi, de ugyanúgy kihagyhatatlan mestermű is. Merüljünk hát el ötödszörre is a westernek krémjében!
5. Az ajánlat (The Proposition, 2005, r.: John Hillcoat)
Vitán felül az új évezred legstílusosabb, legletisztultabb, legmegrázóbb westernfilmje. John Hillcoat későbbi dolgozatai (Az út, Lawless) nemhogy megugrani, még megközelíteni sem tudták Az ajánlat által felállított toronymagas mércét. A jellemző ausztrál táj, az Outback végeérhetetlen síkságaival, bíborszín hegyeivel, szikrázó kék egével egyfajta primitív, koromsötét őserő otthona. Ezt a nyomasztó alapérzületet számos ausztrál zsánerfilm tolmácsolta már a nézőközönségnek - gondoljunk csak a híres Mad Max-szériára -, ám a törpekontinensen valamilyen okból kifolyólag meglepően kevés westernfilm forgott, pedig ha van műfaj, melynek tökéletes díszlete az Outback, akkor az épp a vadnyugati mozi. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint Az ajánlat. A halálosan sivár közeg élő-lélegző tartozéka a brutális fordulatokban bővelkedő történetnek, szinte önálló entitásként szövi keresztül Stanley kapitány (Ray Winstone gigászi alakításában) és a Burns-fivérek balladisztikus kalandját. Nemcsak az atmoszféraépítés frontján érdemel azonban dicséretet az opus: rendkívüli fogás, hogy a törvényt reprezentáló Stanley és a haramiák közötti morális határvonal a történet során szinte teljesen elhomályosul. Stanley, habár a civilizáció hírnöke - aki azzal a határozott céllal érkezik a pusztaságba, hogy felemelje azt a nyugati kultúra szintjére -, ha kell, maga is szadista eszközökhöz folyamodik. Míg a Burns-fivérek ugyan lemészároltak egy családot, s lakhelyüket is porrá égették, mégis bölcs szimbiózisban élnek a természettel (s voltaképpen joggal próbálják megvédeni e háborítatlan állapotot a Stanley-féle betolakodóktól), az egyik bandatag pedig oly delejezően énekli az Oh Peggy Gordon című népdalt, hogy a nézőben felvetődik a kérdés: létezik-e egyáltalán igazi választóvonal barbárság és civilizáció között? Az ajánlat mindemellett gyönyörű zenével támogatja meg a festői képeket. Egyszerre méltóságteljesen költői és meghökkentően erőszakos - tökéletes westernfilm. Maga alá gyűri, s nem ereszti az embert.
4. Vad banda (The Wild Bunch, 1969, r.: Sam Peckinpah)
A Vad banda Peckinpah filmográfiájának vitathatatlanul legfontosabb tétele. Az önpusztító zseni legszebb vallomása rajongásig szeretett műfajához, egyúttal annak a törekvésnek az esszenciális megnyilvánulása, mely Peckinpah westernnel kapcsolatos közelítésmódját mindvégig vezérelte: direktorunk tulajdonképpen sosem kívánta márványsírba küldeni a műfajt, nem "demitizálni", hanem "remitizálni" szándékozta a vadnyugati mozit. Azt akarta bebizonyítani, hogy a western világképét összetartó hagyományos értékek (barátság, lojalitás, bátorság, szeretet) nem szűntek meg létezni, valahol mélyen továbbra is működnek, csak a körülmények változtak meg. Azt hiszem, a Vad bandát elnézve bizton állíthatom, Peckinpah sikerrel járt. Hősei meggyötört ábrázatú, alkoholban pácolt, borostás-bozontos haramiák, kik a film káprázatos nyitójelenetében éppen egy nagyszabású rablást hajtanak végre, s első pillantásra úgy tűnik, cseppet sem érdemlik meg a nézői azonosulást. Mindez azonban most is csak a felszín. A rendező a cselekmény előrehaladtával kidomborítja e szedett-vetett törvényenkívüliek emberi oldalát. Felbukkan az ellenpólus is, méghozzá a bestiális Mapache tábornok és a mexikói hadsereg képében. Hőseink kutyaszorítóba kerülnek. Az események végül odáig fajulnak, hogy Mapache elfogatja és kegyetlenül megkínoztatja az egyik bandatagot. Ez a mozzanat vezet el az elsöprő erejű, egyszerre katartikus és szívsajdító zárlathoz. A protagonisták nem tanakodnak túl sokat, hogy bajtársuk segítségére siessenek-e. ("Let's go!" "Why not?" Így simítják el egymás között a dilemmát: lakonikusan, egyszerűen.) A végső, mindent eldöntő tűzharc egy teljesen új esztétikai-művészi rangra emeli az addig is kiváló opust. (Mit tűzharc, tömegmészárlás!) Peckinpah vérben és emberi szennyben áztatott képei apokaliptikus hangulatot gerjesztenek. És persze hihetetlen feszültséget. A néző ökölbe szorított kézzel figyeli az eseményeket, és az ütközet végkimenetele előre sejthető, hiszen a végzet hatalmát a főszereplők sem játszhatják ki, mégis alaposan megizzad a tenyerünk a végére. Fantasztikus alkotás, Peckinpah igazi remekműve.
3. Nincs bocsánat (Unforgiven, 1992, r.: Clint Eastwood)
Clint Eastwood több alkotásával is szerepelt már lajstromunkban (western-életművét nem is lehetne megkerülni), de nézetem szerint karrierjére utolsó vadnyugati darabja, a Nincs bocsánat tette fel a koronát. Sokan úgy vélik, e munkával véget ért valami a westernfilmek történetében. Valóban így van. Eastwood eme alkotásával betetőzi azt a folyamatot, melyet Sam Peckinpah, Arthur Penn, Robert Altman, Don Siegel és mások megkezdtek a '60-as, '70-es években: végleg lebontja a Vadnyugat klasszikus mítoszát, porba döngöli a hagyományos western-eszményeket, ostrom alá veszi az amerikai győzelmi ideológia és az obligát optimizmus utolsó bástyáit is. A film hőse, Will Munny (maga a rendező alakítja) visszavonult bérgyilkos, aki partnerével (Morgan Freeman) együtt felkerekedik, hogy megrendszabályozzon egy helyi bandát, mely egy prostituált összekaszabolásáért felelős. Munny mindeközben kontrontálódik a brutális helyi seriffel, Daggett-tel is (Gene Hackman élete egyik legragyogóbb teljesítményét nyújtja), aki - az áhított béke érdekében - eláll az elkövetők megbüntetésétől. Sötét, lidérces westernhez van szerencsénk, infernális képsorok peregnek a szemünk előtt. Miként annakelőtte Peckinpah és sokan mások, most Eastwood is mérlegre helyezi a magányos hős és a vele szembenálló negatív karakter erkölcsiségét. Munny múltjában szörnyű titkok lappangnak: főhősünk hajdanán nőket és gyerekeket is lemészárolt, ha azt parancsolták neki. Viszont szakított a múltjával, később gyökeret eresztett, családot alapított, felesége halála pedig maradék életigenlését is porrá zúzta. Lelkiismeretével hadakozó, nyomorúságos figura - tetteinek súlyát azonban redukálja, hogy csupán párbeszédszinten említődnek meg, s egy pillanat erejéig sem vizualizálódnak. Ez is hozzájárul, hogy Munny egy körömfeketényit még így is rokonszenvesebb, mint a városát zsarnoki módszerekkel összetartó Daggett, miközben tudjuk, hogy mindkét hős bőven rászolgálna a bitófára. A Nincs bocsánat lerántja a leplet számos, a vadnyugattal kapcsolatos tévképzetről. Nemcsak a hazug mítoszteremtés stratégiáira derül fény (ld. a Richard Harris által alakított Bob mellékszála), de a film egyenesen azt állítja, hogy a western-pisztolypárbajok nagyrészét nem valamiféle nagyszerű heroizmus, hanem alkoholos befolyásoltság és szimpla ostobaság eredményezte. Láthatjuk tehát: Eastwood beverte az utolsó szöget a klasszikus Vadnyugat koporsójába. És - aki esetleg még nem látta az opust, kérem, most ne olvasson tovább - a látszat ellenére szerintem a befejezés sem optimista. Munny-nak megváltás lett volna a halál. Az, hogy újrakezdhette az életét, csak szenvedései meghosszabbítását jelentette.
2. Rio Bravo (1959, r.: Howard Hawks)
Howard Hawks, aki megannyi műfajban alkotott már "ércnél maradandóbbat", pályafutása alkonyán ismét a westernfilm felé fordult. Talán mondanom sem kell, hogy ezzel mi, a zsáner hívei jártunk a legjobban. A Rio Bravo direktorunk messze legsikerültebb westernfilmje, egyben az egész műfajnak is feledhetetlen, emblematikus alkotása. Hawks és John Wayne nem különösebben szívlelték Zinnemann Délidő című mesterművét. A rendezőnek nem tetszett, hogy a Délidőben a seriff a helyi polgárokhoz fordul segítségért, képtelen egyedül szembeszállni a veszedelmes haramiákkal, és ráadásul végül kvéker felesége menti meg. Hawks szerint egy igazi seriff nem viselkedik így. A Rio Bravo a Délidő egyfajta ellenfilmjeként is értelmezhető, hiszen John T. Chance (Wayne) nem kér támogatást a lakosságtól, amikor a helyi kiskirály és csatlósai megtámadják a börtönt, melyben egyik, gyilkosságért őrizetbe vett társuk raboskodik. A régi vágású, határozott Chance seriff nem esik pánikba: ütőképes kis csapatot szervez maga köré: helyettese, iszákos cimborája és egy tejfelesszájú, de a fegyverforgatás művészetében jártas kölyök mind vállalják, hogy segédkeznek a fogda őrzésében és a galád betolakodók visszaverésében. A Rio Bravo a Will Wright által "profi cselekményűnek" nevezett westernek kulcsdarabja. Ebben a filmben a hivatásos rendfenntartó nincs rászorulva a közösség oltalmára, sőt nincs is köztük igazi kommunikáció: a seriff - nem valamiféle magasabb erkölcsi indíttatástól vezérelve, hanem csupán zsoldja fejében, munkáját teljesítve - védelmezi a kollektívát, a derék polgárok meg közben csöndben imádkozhatnak, ha gondolják. Talán ennyiből is kitűnik, hogy a Rio Bravo vérbeli, konzervatív "macsófilm", melyben a hallatlanul szórakoztató, színes és rokonszenves főhősök bátran szembenéznek a túlerőben lévő banditákkal. John Wayne, Walter Brennan és Dean Martin karakterei imádnivalóak (Brennan-é különösen!), az általuk fémjelzett csapatdinamika kíméletlenül olajozottan működik, és az érzelmi szál is emlékezetes momentumokkal gazdagítja a cselekményt. (Érdekes a seriff és az Angie Dickinson által alakított, korántsem komilfó nőalak közti látszólagos jellembeli kontraszt. Dickinson karaktere már-már afféle vadnyugati femme fatale.) Igazi nagyívű ostromwesternről beszélünk, tehát az alkotók nem mérik épp fukar kézzel az izgalmas akciójeleneteket, de a mozi csendesebb periódusai sem unalmasak, hiszen a ragyogóan megírt karakterek folyamatosan éberen tartják a befogadó figyelmét. Valósággal magába szippant ez az igazán rokonszenves, pezsgő mikrokozmosz, s a férfias, heroikus hangulat óhatatlanul is átragad a nézőre. A Rio Bravo soha el nem évülő, örök klasszikus, és bár Hawks két ízben megpróbálta "megrabolni önmagát", és újra leforgatni a históriát (El Dorado, Rio Lobo), a későbbi próbálkozások nyomába sem érnek Chance seriff és társai imádnivaló kalandjának.
1. Délidő (High Noon, 1952, r.: Fred Zinnemann)
A westernek igazi királya, s egyben minden idők egyik legjobb amerikai filmje, mely hatvanhárom év múltán is olyan eleven, friss és élvezetes, mintha éppen ma készült volna. Fred Zinnemann 1952-es mesterművében Will Kane seriff (Gary Cooper) feloldhatatlan dilemmával szembesül: már épp ellovagolni készül Hadleyville kisvárosából, melyet sok esztendőn át hűségesen szolgált, hogy újdonsült neje (Grace Kelly) oldalán új életet kezdhessen, amikor tudomást szerez róla, hogy a velejéig romlott, bosszúszomjas haramia, Frank Miller - akit egykoron ő juttatott rács mögé - kiszabadult fogságából, és a következő vonattal érkezik a városkába. Will úgy dönt, elmenekül, ám azután mégis visszafordul, hiszen belátja: Miller mindenhová követné. Kvéker felesége azonban nem támogatja Will ellenállását. Hősünk végső kétségbeesésében elkezdi körbejárni a települést, fegyverforgatásra alkalmas férfiak után kutatva, de senki sem biztosítja támogatásáról. Mikor tizenkettőt üt az óra, Miller megérkezik, és főszereplőnk - immáron nem seriffi minőségben, hanem puszta átlagpolgárként - egyedül száll szembe a gyűlöletes gonosztevőkkel. A Délidő az ötvenes évek pre-revizionista westernjeinek gyöngyszeme. Kérdésessé teszi a törvényt reprezentáló hős és a közösség feltétlen együvé tartozását, sőt a két fél konfliktusát egészen a szakítópontig feszíti, ugyanakkor a főhős végig megőrzi pozitív tulajdonságait, még akkor is, ha egész ellenállása már amúgy sem a társadalom javát szolgálja, hanem afféle magánakció. Will azért marad Hadleyille-ben, mert olyasfajta profi, aki szeret pontot tenni befejezetlen ügyeinek végére. Tudja, hogy a másik fél revansa hosszasan kísértene, ha most megfutamodna. Nem a lakosság érdekében cselekszik tehát, de céljai mégiscsak egybevágnak a közösség feltételezett érdekeivel. Ám az opportunista, meghunyászkodó kisemberek mégis ódzkodnak attól, hogy beavatkozzanak. Sokan egyszerűen csak a testi épségüket féltik, de a polgármester retorikája mélyebb összefüggéseket is megvilágít: a város első embere úgy érvel, Will-nek azért kellene elállnia az erőszakalkalmazástól, mert a vérontás elijesztené Hadleyville-ből a tehetős pénzembereket, akik egyébként szívesen invesztálnának tőkét a kisvárosba. A film rendkívül akkurátusan mutatja be a városlakók ellenérdekeit (egyes értelmezések szerint a konfliktus bujtatottan bár, de a McCarthy-féle antikommunista boszorkányüldözés erkölcsi káoszát jeleníti meg), s Will előtt kiöregedett, megnyomorított seriffkollégája is intő példaként lebeg. A Délidő vitán felül álló, mesteri erénye, hogy a film túlnyomó részében úgy képes feszültséggel telíteni a képeket, hogy egyetlen lövés sem dördül el. A szinte teljesen valós időben bonyolódó cselekmény az "itt és most" egyszerre izgalmas és torokszorító illúzióját generálja, a levegő rohamosan fogy a seriff körül, délben pedig feltartóztathatatlanul berobog a banditát szállító vonat. Minderről pazarul megszerkesztett montázsszekvencia tudósít. Will éppen a végrendeletét írja, amikor befut a szerelvény. A papírlap, a toll, a riadt tekintetű Will, a ketyegő falióra és az üres szék képe együttesen szinte már jeges borzongást szül a nézőben. Főszereplőnk úgy dönt, bevégzi misszióját. Reménytelenül magányos, ahogy kilép a város kihalt főterére. A kamera a magasba emelkedik, Will parányi hangyává zsugorodik. A határozott vezetőből űzött préda, kiszolgáltatott törvényenkívüli lesz. Mégis vállalja a konfrontációt. A fináléban szerencsére nem kell nélkülöznünk a fegyverropogást: idegtépő percek előzik meg Kane végső döntését. Aztán a bádogcsillag landol a porban. Minden idők egyik legnagyszerűbb befejezése. Mindent összevetve vallom, hogy a Délidő a legjobb dolog, ami a westerműfajjal valaha történhetett. Pedig - ahogy láthattuk - e zsáner nem szűkölködik a mesteri filmalkotásokban.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése